Százhúsz éve született Vörös Eszter, „Netti”.
„De szeretnék aranyhallá válni, Siófoktók Füredig úszkálni, bele úsznék babám hálójába, csolkot kérnék tőle utoljára.” E sorokat a Balaton partján egy daloskönyvből idézem, emlékezve egy kiváló dalénekesre, Forján Kálmánné, Vörös Nettire. „Az Őrség dalosmadara” nevet kiérdemlő autódidakta művész 1901-ben született Szalafőn. Igazi őstehetség volt, településének színes egyénisége. Kérve, kéretlenül is dalra fakadt, énekelt lakodalmakban, előadóesteken, sőt fellépett a rádióban és a televízió műsoraiban is. Hangját Vikár László, Széchenyi-díjas magyar zenetudós és Békefi Antal, zeneszerző, pedagógus is megörökítette. Az utóbbi gondozásában „Vasi népdalok 1976”címmel 26 éneke jelent meg nyomtatásban. Visszatérve füzetére, az oldalakon népdalok és műdalok váltják egymást. A paraszti élet részeként katonanóták, újév köszöntők is bekerültek az irkába. Nem értek a grafológiához, de a rendezett sorok, a formás betűk boldog papírravetőt takarnak.
Egy honlapon leltem Avas Kálmánnéra, aki 1980-ban megjelent írásában emlékezik meg Netti néniről: „Szalafőre érve első utam Forján Kálmánné Vörös Nettihez, az Őrség dalos csalogányához vezetett. Az örökifjú, 79 éves Netti nénit munka közben találtam. A varrógép mellett ült, és szorgalmasan varrt. Mint régi ismerőst, kedvesen fogadott. Félretette a munkát, beszélgetni kezdtünk. Természetesen előkerültek a dalokkal teleírt füzetek, amelyekbe több száz, gyönyörű őrségi népdal le van írva.”
Természetesen a népi igric nemcsak a dalok világában volt otthonos. A vidám-szomorú mesékkel télen, kukoricafosztáskor szórakoztatták egymást. Természetesen a gyerekek is ott sündörögtek ilyenkor a nagy örgegek körül, így egy-egy fabula nagyanyáról leányra szállt. Avas Kálmánnét is megajándékozta eggyel: „Szalafőn a templom tornyán fű zöldellt ki. Mivel a templom az egész falué, felhúzták rá a falu bikáját, hogy legelje le a füvet. Amikor húzták a kötéllel megfulladt, kilógott a nyelve. Erre az egyik ember így szólt: húzd csak komám, már kanyarít, pedig már kimúlt.” A bugyuta rege szót sem érdemelne, viszont a tolnai sváb nagymamám számtalanszor ugyanezt mesélte el nekem, s a végén jót döcögött: „Már nyúl érte”. Biztos, hogy e mesék vándoroltak tájról-tájra, s valamelyik változata megragadt a nép emlékezetében.
Szalafő büszke a vígkedvű asszonyra, a helyi skanzenben emlékszoba őrzi emlékét, s ugyancsak becses kincsk a dalok, amik szájról-szájra szállnak mind a mai napig. A Szalafői Népdalkör 2009-ben vette fel a Netti nevét. Ha már egy szerelmes balatoni nótával kezdtük, fejezzük is be vidámabb sorokkal:
„Badacsonyi kéknyelőt, finom drága jó nedűt ittam az este. Kilenc rajkó hegedült, egy kislányka odaült az ölembe. És húr pattant, csók csattant, a kéknyelű jókedvünket tetézte, három éjjel, három nap nékem meg a páromnak megérte.”
Dr. Csermák Zoltán
(A kiemelt képen Vörös Netti emlékháza. A szerző felvétele)
