Nyitott, komoly. Cikáznak a gondolatok a fejében. Nehéz szóhoz jutni mellette, az évek során összegyűjtött élettapasztalatát másokkal is meg akarja osztani. Nála a tudomány és az élsport kéz a kézben járt. Közel húsz év után hagyta ott a ringet. Az időbeosztás és a szervezés az egyik erőssége. A kisfia születése teljesen megváltoztatta a család életét. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége dr. habil. Kovács-Nagy Klára, kétszeres magyar női ökölvívó bajnok, a Debreceni Egyetem oktatója.
Simon Rita
– A céltudatosság gyerekkora óta meghatározó, vagy fokozatosan építette ki?
– A családból is hozhatjuk ezt a képességet, a neveltetésből fakadóan is előjöhet, de nem feltétlenül ennek a hatása. Fejleszthető, viszont alapból meg kell lennie bennünk a belső motivációnak, kitartásnak. A szakirodalom alátámasztja, hogy a sportolás hozzájárul az efféle személyiségjegyek fejlődéséhez. Az ott elért eredményeket pedig az élet más területére is át tudjuk vinni, és kamatoztathatjuk. Igyekszem mindenben a maximumot elérni, ami persze nem feltétlenül jó, mert mindenben nem lehetünk kiemelkedők.
– Sokáig rágódik a történteken?
– Igen. Minden feladatot, amit rám bíznak, amiért felelősséggel tartozom, azt teljes odaadással, minden tudásomat beleadva végzem. Azt gondolom, mindennek oka van, minden, amit elértem, azt a Jóistentől kapott talentum kamatoztatásaként vittem véghez, amiért felelősséggel tartozom. Azért vannak az akadályok, hogy leküzdésükkel fejlődjünk, és el tudjuk érni azt a végső célt, amire hivatottak vagyunk. Azt gondolom, a könnyen jött dolgok nem valódi sikerek, ami igazán értékes, azért meg kell dolgozni, végig kell menni a rögös úton, a nehézségeken át kell vergődni. Ha bármit könnyen megszerezhetnénk, akkor nem lennének kiemelkedő sikerek.
– A férje a támasza.
– A férjem is ökölvívó, tudja, min megyek keresztül. Az ő támogatásának köszönhetően sok nehézséget leküzdöttem. A sportban mindig túlságosan izgultam. Nem azért, mert nem készültem fel, hanem azért, mert túlkombináltam, számításba vettem minden lehetőséget. Olykor ennél sokkal „egyszerűbben” kellett volna hozzáállni a feladathoz. A férjem rengeteget segített ebben. Ő mindig tudja mit kell mondani, hogy megnyugodjak. Segített ventilálni a negatív gondolatokat, ami növelte a teljesítményemet.
– Ökölvívó és kutató. Hogyan jött össze ez a kettő?
– Nálam ez kéz a kézben jár. 14 éves koromban kezdtem bokszolni Beregszászban, az edzőm szerint tehetséges voltam. A Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium után a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának Szociológia szakára felvételiztem, amivel párhuzamosan tovább folyt a versenyzés. Aztán jelentkeztem a doktori iskolába. A sporttal párhuzamosan ment az oktatás. Két évig a Debreceni Egyetem Nevelés- és Művelődéstudományi Intézetben oktatásszervező voltam, így megkezdődött az ingázás Nyíregyháza és Debrecen között, közben készültem a doktori szigorlatra és védésre. Az volt életem legrosszabb időszaka. Bele is betegedtem, kórházba kerültem, annyira megterhelő volt. A szervezetemnek szüksége volt egy kis pihenésre. A kórházban készültem fel a szigorlatra. 2014-ben szereztem doktori fokozatot. Azután az Egészségtudományi Karon dolgoztam, most a Bölcsészettudományi Kar Nevelés- és Művelődéstudományi Intézetének habilitált egyetemi adjunktusa vagyok. 2010-től a Debreceni Egyetem Felsőoktatás-kutató és Fejlesztő Központjának (CHERD-H) kutatója, 2013-tól tudományos munkatársa is vagyok. Szerencsésnek vallom magam, mert azt kutatom, amivel foglalkozom, a sportot. Először 2008-ban, majd 2017-ben lettem országos női ökölvívó bajnok elit kategóriában, 54 kg-os súlycsoportban. A címvédés után Debrecenbe költöztünk, és 2018-ban befejeztem az ökölvívást.
– Mit szeretne még elérni?
– Professzor akarok lenni. Ha már eddig eljutottam, akkor végigcsinálom.
– Mennyire volt nehéz szegre akasztani a kesztyűt?
– Azt hittem sokkal nehezebb lesz. Elég volt. Már éreztem, hogy abba kell hagyni. Az a belső világ, a konfliktusok, és az igazságtalanságok, amelyek jellemzik a hazai ökölvívást, hogy elértem, amit akartam, megkönnyítették a döntést. Nyugodt szívvel tudtam lezárni a pályafutásomat. A költözéssel járó változást nehezebben viseltük. Azóta sem voltam abban az edzőteremben kesztyűzni, ahol több mint 10 évig naponta kétszer megfordultam. Biztosan elsírnám magam, ha bemennék. Ha visszamegyünk Nyíregyházára, egy kicsit összeszorul a szívünk, még így három év után is. De elfogadtuk a változást, azóta új kihívások elé néztünk, szakmai és magánéleti téren egyaránt.
– Jött a baba.
– Nem értettem, hogy lehet az, hogy az anyukának nincs ideje mozogni. Most már világos. Pedig nekem a férjem nagyon sokat segít. Eleinte az etetések miatt volt nehéz bekalkulálni a sportot, most pedig már egyre többet van ébren a kicsi, így csak heti két 8 km-es futás és két tornázás fér bele, de ez is nagyon nehezen. Ez nagyon furcsa, messze áll attól, amihez hozzá voltam szokva. Meglepő, hogy mennyire átformálja egy baba az életünket, pedig én aztán igazán jó szervező voltam, jól beosztottam az időmet, mindent érkeztem megcsinálni. Viszont a szülési szabadságom alatt sem vontam ki magam teljesen a forgalomból, konferenciákon vettem részt, TDK-s hallgatókat mentoráltam, lektoráltam stb. Nehéz volt feldolgozni, hogy nem mindig sikerül összeegyeztetni a feladatokat. Egy kis emberrel teljesen más, de megéri. Ő a mindenünk már 23 hónapja.
– A kisfiuk is sportolni fog?
– Minden bizonnyal. Nem tudatosan irányítjuk e felé, de ebben nő fel, elkerülhetetlen, hogy köze legyen a sporthoz. Már tudja, hogy ha felfogom a hajam, akkor megyek futni, szurkol nekem, tudja, hogy apa mikor megy edzeni stb. Természetesen megtanítjuk boxolni, de ha egy mód van rá, akkor nem szeretnénk, ha ebben a sportágban versenyezne, inkább próbáljon ki minél több sportágat, találja meg azt, amit élvez.
– Hogyan viseli a kudarcot?
– Nagyon rosszul. A sport viszont ennek a leküzdésére is megtanít. Megtanultam felállni a padlóról. Nagyon sok kifejezés, például az előbbi is, az ökölvívásból ültetődött át a hétköznapi nyelvbe. A sportpályafutásomban is voltak hullámvölgyek, de közel 18 év után azért tudtam nyugodt szívvel abbahagyni az élsportot, mert elértem azt, amiért 9 évig küzdöttem: még egyszer magyar bajnok lettem. Nehéz volt feldolgozni az igazságtalanságokat, főleg úgy, hogy én becsületesen megdolgoztam mindenért, az összes pofont álltam, olyankor is, amikor már mindenem fájt. Sokan nem gondolnak bele, hogy ahhoz, hogy végig bírj boxolni 3-szor 3 percet, rengeteget kell dolgozni, iszonyatos fizikai, technikai felkészültség van mögötte. Mentálisan is nagyon megviseli az embert, ráadásul súlycsoportos sportágként komolyan kell fogyasztani.
– Las Vegasban volt az esküvőjük. Kalandvágyó, aki keresi a nem szokványos dolgokat?
– Az egész életem erről szól. A férjemmel rengeteg mindent átéltünk. Mindketten szeretnénk megismerni a világot, a sport, a konferenciák számtalan utazást biztosítottak, és ez függővé tett minket. Miután megtapasztalod, hogy mennyire fantasztikus új helyekre elmenni és új embereket megismerni, nem akarsz leállni. Azt kívánom minden embertársamnak, hogy jusson el minél több helyre. Ez igazi feltöltődés. Nem csak az élmény miatt, hanem a fejlődés, a szemléletmódváltás miatt is. Ha a hobbimat kellene megnevezni, akkor az az utazásszervezés lenne. Az a legjobb érzés, amikor eldöntjük, hová megyünk, aztán kezdődik a szervezkedés. Nagyon izgalmas és kikapcsol.
– Mi lesz a következő megálló?
– Amint lehetőségünk lesz rá, a következő úticélunk a dél-amerikai Patagónia lesz. Korábban már végigjártuk a spanyolországi zarándokutat, az El Caminot, vagy Szent Jakab-utat, óriási élmény volt, ez is ahhoz hasonló lenne.
– Külsőleg erős, és belül?
– Nem vagyok érzékeny típus. Az igazságtalanság viszont iszonyatosan bánt. Azt sem tudom elviselni, ha kiközösítenek másokat. A férjem segít abban, hogy elfogadjam, az emberek különbözőek. Néha túl barátságos és naiv vagyok, sokat beszélek. Olykor nehéz visszafognom magam, hogy ne fogalmazzak meg a tanítványokkal szemben olyan elvárásokat, mint amiket magam elé állítok. Nem vagyunk egyformák, mindenkit a saját képessége szerint kell segíteni.
– Mi az, amit másképp csinálna?
– Kevesebbet foglalkoznék mások véleményével és a reakcióikkal. Egyébként csodálatos életem van. Mindenért meg kellett küzdenem, de a boldogság, és az elégedettség egyik titka, hogy elérjük az önkiteljesedést, megvalósítsuk az álmainkat. És ha tényleg nemes és valódi feladatot kaptunk az életben, akkor az sosem lehet könnyű. Annál életidegenebb dolgot nem tudok elképzelni, mint amikor valaki csak úgy sodródik. Az élet természetes velejárója, hogy küzdelmek révén érjük el a céljainkat. Ez a fejlődés valódi útja, és ez ad igazi értelmet ez életünknek. Úgy gondolom, ez nekem megadatott, amiért nagyon hálás vagyok.
