Szeretem, amikor épp az mondja meg, hogyan, mikor és mit kellene tenni, aki semmit nem akar csinálni. Az ilyen embernek pontos elképzelései vannak, mintha sosem fogyna ki az ötletekből, de amikor a tettek mezejére kell lépni, mindig kihúzza magát a munka alól.
Könnyű oldalról dirigálni.
Valahogy ilyennek tűnnek az oktatási minisztérium „ajánlásai” is.
A minap azt mondta az oktatási miniszter, hogy motivált tanárokra van szükség.
Szerhij Skarlet szerint az egyik legfontosabb feladatuk a tanárok motivációjának kialakítása. Úgy fogalmazott, a tanár az az ember, akin az oktatási reform múlik.
Ezt nagyon jól látja. Jól megmondta. Mindent megmondanak, ezt így kell csinálni, ezt úgy… Sokszor viszont olyan, mintha az oktatási reformon ügyködők egy percet sem tanítottak volna iskolában, nem ismernék az ott zajló folyamatokat, fogalmuk sincs arról, milyen egy hús-vér kisiskolás, akinek a „tan’tónéni” kötő-, a „lemaradtam” pedig határozószó.
Olyan elképzeléseik vannak az Új Ukrán Iskola kapcsán is, amelyeken csak pislog az ember. Még szerencse, hogy a több éves tapasztalattal rendelkező pedagógusok leleményesek, és megtalálják a módját, hogyan ültessék át a gyakorlatba az elméletben jól hangzó, ám a valóságban igencsak furcsa módszereket.
A szaktárca legjobb ötlete viszont, kétségkívül, a nemzetiségi iskolákban történő anyanyelvi oktatással kapcsolatban született, amit, mint ismeretes, az oktatási törvény hírhedt 7. cikke tárgyal, és az államnyelvre való fokozatos áttérésről szól. Hamarosan a végzős osztályokban a tantárgyak 60 százalékát ukrán nyelven kell oktatni. A vegyes, kisebbségi-államnyelvi oktatást akarják elérni, amely aztán végül, valószínűleg, teljesen átalakulna ukránná, mivel a nem ukrán nyelvű intézményekben (csoportokban) tanuló diákok hátrányba kerülnének a társaikkal szemben.
Ez szintén egy olyan elképzelés, amely számomra elképzelhetetlennek tűnik egy magyar községben, egy magyar tanár és tanuló között. Kivéve, ha annyira törvénytisztelők az állampolgárok, hogy különösebb ellenőrzés nélkül is, önszántukból ukránul fogják törni a nyelvüket a történelem órán. Viszont kénytelenek lesznek, mert ha nem tanulja majd meg a tananyagot ukránul, akkor megbukik az érettségin, és elveszíti a lehetőségét a továbbtanulásra.
Még mindig nem az államnyelv ellen ágálok. El kell sajátítani, előnyünkre válik, gazdagít, viszont nem kényszeríthetik ránk. Előbb a nyelvet kell megtanulni, legfeljebb aztán jöhetnek a szakkifejezések egy-egy tantárgynál. De még akkor sem ez lenne az, ami „beintegrálná” a „makrancos” kisebbséget a nagy, „ezeréves” ukrán államba.
Visszatérve a motivációra. Sem a tanárokat, sem pedig a diákokat nem tudják ösztönözni. Előbbieknek hiába ígérnek laptopokat, fizetésemelést, még mindig nem érzik a szakmai megbecsülést, utóbbiak pedig nem látnak perspektívát, jövőt ebben az országban.
Ebből kiindulva hanyagolni kellene a hangzatos beszédeket, és áttérni a megvalósítható, mindenki számára hasznos lépésekre, hogy ez a harmincéves ország elinduljon valamerre.
