A nagyberegi reformátusok mindennapjairól.
Előremutató és bátor elképzelései vannak a közösség érdekében. Tóth László vallja, hogy Isten igéjét követve folyamatosan meg kell újulni. A nagyberegi református gyülekezet lelkésze szívén viseli kicsik és nagyok lelki épülését.
Simon Rita
Ottjártunkkor gyerekzsivajtól volt hangos a líceum udvara. Végre újra megrendezhették a gyerekhetet. A tiszteletest legelőször a tatarozás alatt álló templomról kérdeztük:
– A külső felújítást tavaly kezdtük el. Ez a falak átfestését, a torony átfedését, megerősítését, újravakolását jelentette, illetve a templomhajók ácsszerkezetét alakítjuk és fedjük még át – magyarázza Tóth László. – A százéves kovácsoltvas kerítés restaurálása is megtörtént. Az udvar rendezése még hátra van. Parkolót is ki akarunk alakítani. A templom legrégebbi része reformáció előtti, a többi lassan épült hozzá a gyülekezet igénye és lehetősége szerint. Mára eljutottunk oda, hogy a templom immár 700 férőhelyes. A gyülekezet 1500 tagot számlál, ebből a felnőttek nagyjából 10-15 százaléka rendszeres templomjáró. Úgy látom, az emberek a karantén idején kicsit elidegenedtek a templomba járástól, most kezdenek visszatérni. Sokan rászoktak az online közvetítésre.
Létrehoztunk egy gyülekezeti csoportot, ahol minden istentiszteletet közvetítünk még most is, mert akadnak, akik külföldről követik az igehirdetést, illetve idősek, akik már nem tudnak eljönni, de otthonról szeretnének becsatlakozni.
– Mi van még tervben?
– A felújítást belül is folytatni akarjuk. Minden gyülekezet legnagyobb épülete a templom, viszont ha jobban megnézzük, azt használjuk a legkevésbé. Nagy szükség lenne egy tágabb gyülekezeti teremre, közösségi térre. Az az elképzelésünk, hogy a templom belső terét alakítjuk ki úgy, hogy több mindenre tudjuk használni. Például át lehessen rendezni a padokat, mozdíthatók legyenek, természetesen a templom eredeti funkcióját és méltóságát megőrizve.
A holland testvérek segítségével épült gyülekezeti házunk a roma közösséget szolgálja.
Ott tartjuk az istentiszteletet, illetve ott működik az óvoda is. Igyekszünk segíteni a romáknak, de ez nem egyszerű feladat. Azt szoktam mondani nekik, hogy mi azon tudunk segíteni, aki magán is akar. A közeljövőben szeretnénk még egy óvodát. Nem célunk a faluban működő konkurenciájává válni. Csupán fontosnak tartjuk, hogy ha a szülő szeretné, akkor a gyermeke már kicsi kortól olyan közegben nevelkedjen, ahol kapcsolatba kerülhet Istennel. Ez korlátozott számú vegyes csoport lenne, melyben nem lenne kritérium a felekezeti hovatartozás.
– A tiszteletes úr hogyan került ide?
– 2006-ban jöttünk Nagyberegre. A református egyházban bekövetkezett szakadás ezt a gyülekezetet is érintette. Az itteni lelkész néhány taggal itt hagyta a gyülekezetet, alapítottak egy másik közösséget a faluban.
Ezért arra kértek, jöjjünk el Munkácsról egy bizonyos időszakra. Az eredetileg tervezett egy év még most is tart…
Közben párhuzamosan a líceum lelkészigazgatójaként is szolgálok. Én Beregrákoson születtem, a feleségem Magyarországon. Ő is lelkész. Debrecenben ismerkedtünk meg a teológián, aztán együtt kezdtünk Munkácson, Gulácsy püspök úr mellett. A mi gyülekezetünkben ő most beosztott lelkész, illetve ő szervezi a gyerekheteket.
– Nem mindenhol fogadják el a női lelkészeket.
– Itt korábban is volt már női lelkipásztor. A mi közösségünkben nincs belőle probléma. Ki-ki a saját helyén végzi azt a feladatot, amit az Isten rábízott. Én ebben nem látok problémát. Azt szoktam megkérdezni ott, ahol csak női lelkész van, és a gyülekezet ezt nem helyesli, hogy hol vannak a férfiak? Ha lenne elég férfi lelkész, akkor nem lenne üresedés, és nem kellene a nőknek feltölteni ezeket a helyeket. Az Úristen jobban tudja, bízzunk mindent rá.
– Milyen programokat szerveznek?
– A karantén előtti rendszeres alkalmainkat az idén már sikerült visszahoznunk a mindennapokba. Tavaly nyáron még nem volt gyerek-, illetve ifjúsági táborunk. A mostani gyerekhéten 120-an voltak. Korábban az ifisekkel a hegyekbe jártunk, ez igazán hasznosnak bizonyult és a konfirmandusok is rendkívül élvezték. A Hoverlát is megmásztuk már. Az egyik gyülekezeti tagunk, Bíró András nagyon jó túrákat szervez. A házi bibliaórák is lassan visszaállnak a régi rendbe. Működik a diakónia, eseti segítséget nyújtunk a rászorulóknak. Egy-két idős hívőnk ellátásáról is gondoskodunk. Műtét előtt álló betegeknek segítünk, gyűjtéseket szervezünk…
– A karantén alatt megnőtt a rászorulók száma?
– Nem mondanám. Mindenkinek van családtagja, aki törődik vele. Nagy rászorultságot szerencsére nem tapasztalunk. Amikor valamilyen váratlan esemény történik, akkor igyekszünk segíteni, tartjuk a kapcsolatot velük. Ám jóformán mindenki, aki ma a minimálnyugdíjat kapja, rászoruló. De mindenki támogatására nincs ereje a gyülekezetnek, ezért ott segítünk, ahol épp a legnagyobb szükség van erre. Nehéz dolog megítélni azt, hogy kit tekintünk rászorulónak.
– Ön mit tart szem előtt a gyülekezet vezetése terén?
– Isten igéjét. A földi valóságban élünk, ettől nem tudunk elrugaszkodni, viszont az lenne a fontos, hogy az emberek is megértsék, mit miért tesznek. Miért vannak a szertartások a gyülekezetben, mit jelentenek. Sokszor mintha elfelejtenék, amit tanultak, hallottak.
Isten nem arra kér minket, hogy keretek közé szorítsuk magunkat, hanem arra, hogy megtöltsük a keretet.
A tartalom a lényeg. Az egyházunkban talán ezért is következett be a szakadás 2006-ban, mert egyre több embernek csak a keret volt a fontos, a tartalom pedig elsilányult. Azt szeretném, ha megértenék az emberek – és ha még most nincs is rá készen, nem is képes így cselekedni, de legalább tudja, és értse meg –, hogy nem elég például csak járni a templomba, vagy megkonfirmáltatni a gyereket. Ezeknek a döntéseknek következményei, vállalásai vannak.
– Az elmúlt 15 évben ezt hangoztatja, látja a változást?
– Lehet, nem fogjuk megélni, hogy teljes mértékben megtelítődjön ez a keret, de bizakodom.
Református egyház vagyunk, és azt valljuk, hogy a reformáció nem ért véget. Bizonyos dolgokban szerintem is szükséges a reformáció, és most is meg kell újulnunk.
Időről időre meg kell vizsgálnunk magunkat. Dolgozni kell azon, hogy jobb legyen a helyzet. Egy példa erre az új hittanterv. A Kárpátaljai Református Egyház Tanügyi Bizottságának elnöke is vagyok, így ebben a változásban nekem is szerepem volt. Sok mindenben lehetne apró változtatásokat eszközölni, csak ehhez mindig félve nyúlunk hozzá, főleg úgy, hogy van egy rossz emlékünk 2006-ból, amikor nagyon drasztikusan próbáltak változást kierőszakolni. Azt szokták mondani, hogy akit a kígyó megharapott, az utána a gilisztától is fél. Talán mi is így vagyunk ezzel, főleg azokban a gyülekezetekben, ahol éreztette a hatását ez a szakadás. Fontos a párbeszéd, hogy elkerüljük az ilyesmit.
Kiemelt kép: Makó András felvétele
