A „hruscsovkák” ideje még a 2000-es évek elején lejárt
A múlt század ötvenes éveinek vége felé már katasztrofális méreteket öltött Ukrajnában – és összességében a Szovjetunióban – a lakáshiány. A gyors és hathatós megoldást akkor az úgynevezett hruscsovkák, azaz csökkentett méretű lakások építésében látták.
Bujdosó Ivett
1957-ben épültek Kijevben az első ilyen 4-5 emeletes lakóházak. A szobák belmagassága nem sokkal haladta meg a két métert, területük pedig a 7-8 négyzetmétert. A konyha sem volt nagyobb néhány négyzetméternél. Az akkori politikai vezetés 50 évre tervezte az épületek használhatóságának időtartamát. Abban bíztak, hogy 2000-ben már a kommunizmusban fognak élni és új, korszerű lakásba költözhet minden szovjet család.
A történelem azonban nem a tervek szerint alakult, így a Szovjetunió széthullása után az életveszélyesen leromlott lakásállomány minden gondja az immár független államok vezetésének nyakába zuhant.
Hogyan oldották meg ezt külföldön?
A balti államok úgy oldották meg ezt a kérdést, hogy – megerősítve az épületek alapjait – komoly felújítás és szigetelés után lakhatóvá tették azokat.
Oroszországban új épületekbe telepítették az ilyen házak lakóit, lebontották a régieket, és 8-10-15 emeletes toronyházakat húztak fel helyettük.
Mi a helyzet Ukrajnában?
Ukrajnában, a statisztikai hivatal adatai szerint, valamivel több mint egymilliárd négyzetméternyi lakóterületből 4,3 milliót minősítettek életveszélyesnek. Az ukrán kormány felújítási programja több variációval számol. Ilyen például a lakosok kitelepítése nélküli teljes felújítás. Ebben az esetben a lakókat csak a munkák elvégzésének idejére költöztetnék át ideiglenes lakásokba. Ilyenkor kicserélik a víz-, gáz- és villanyvezetékeket, szigetelik a tetőt, a falakat, esetleg még 2-3 emeletet ráépítenek, vagy beépítik a tetőteret.
Másik megoldás, hogy teljesen lebontják az épületet. A lakók választhatnak: igényt tartanak egy lakásra az új épületben vagy más létesítményben, ami akár a város túlsó végén is lehet, esetleg pénzbeli kártérítést kérnek.
Hogyan zajlik ez a valóságban?
A valóság azonban kissé más. A lakásfelújítási törvény ugyanis előírja, hogy csak azokat az épületeket lehet felújítani, illetve lebontani, ahol valamennyi lakó beleegyezését adta a munkálatok végzésére. Amennyiben tehát csak egy ember is megmakacsolja magát, nincs felújítás. A másik gond, hogy a törvény szerint az ilyen lakásokból áttelepítetteknek 50 százalékkal nagyobb lakás jár.
Jelenleg olyan módosításon dolgoznak, amelyben a lakosok háromnegyedének hozzájárulása is elég lenne. A másfélszeres lakásbővítést rugalmasan kezelnék, azaz, ha van rá fedezet – mehet, amennyiben nincs, úgy nem lenne kötelező jellegű.
Mit hoz a jövő?
Bizonyára az elkövetkező időben a városvezetés és a nagypolitika is abba az irányba fogja terelni a lerobbant házak lakóit, hogy 70/30 arányban járuljanak hozzá az épület felújításához. Bármelyik variációt is alkalmazva biztosak lehetünk abban, még sok éven keresztül fogjuk látni a lepusztult lakóházakat, és hallgatni az ott rekedt emberek panaszait.
