Beszédes, közvetlen, bárkivel hamar megtalálja a közös hangot. Hivatását becsülettel és szeretettel végzi. Olyan családapa, akivel mindent meg lehet beszélni, szabad ideje nagy részét is feleségével, gyermekeivel, unokájával tölti. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Harangozó Miklós tiszaújhelyi görögkatolikus pap.
Hegedűs Csilla
– Ha az ön nevét halljuk, akarva-akaratlanul édesapja, a híres ugocsai festő jut az ember eszébe. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára, milyen volt a kapcsolata az édesapjával?
– Salánkon születtem a Harangozó család harmadik, kései és egyetlen fiúgyermekeként. Két nővérem van, de édesapám igazán az én érkezésemnek örült. Mázlistának tartom magam, ugyanis akkor már volt fürdőszobánk, nem tekenőben fürösztötték a gyerekeket. Egyébként is csodálatos gyerekkorom volt, édesapám magával vitt a festőtáborokba, a plein airekre, csodaszép környezetbe, ahol nagyon sok művészt ismerhettem meg.
– Ön egy teljesen más hivatást választott. Nem vonzotta a festészet?
– Ezt így nem mondanám. Született egy-két kép és ha nagyon akarnám, még most is tudnék alkotni. De én inkább a nagyapám szellemiségét örököltem. Bár nem volt pap, erős hittel bírt. Nekem viszont akkor még eszem ágában sem volt, hogy a papi hivatást válasszam, az általános iskola befejezése után Ungváron tanultam fafaragónak és asztalosnak három éven keresztül. Meg is tetszett nekem ez a dolog, a nagyvárosi élet, de ennek ellenére hazatértem a szülőfalumba.
– Mikor jött az, hogy a papi hivatást választja?
– A ’90-es évek elején az eldugott egyház újjáéledt. Akkoriban látogatott Salánkra Ortutay Elemér, és egy tőle származó Bibliát kaptam, amibe az volt beleírva, hogy aki ezt a könyvet megkapja, az az én tanítványom lesz. Emellett Elemér bácsi címe is benne volt. Sokat gondolkodtam rajta, hogy felkeressem-e, hiszen nem is ismertem. Édesapám azt tanácsolta, hogy tegyem meg, így egy napon felültem a buszra, és elmentem a lelkész lakására. Sok kérdést tett fel nekem, olyat is, ami nem tetszett, de olyat is, ami tetszett, például azt, hogy szeretek-e focizni. Hát már hogyne szeretnék, és a kedvenc csapatom a Fradi. Kiderült, hogy ő is nagy Fradi-drukker. A végén megállapította: nem vagy okos, de buta sem. Ezért felajánlotta, hogy rendszeresen látogassam őt, vegyek részt az óráin. Egy éven keresztül jártam hozzá, majd megkérdezte, akarok-e pap lenni, mert ha igen, akkor Nyíregyházán tanulhatok a teológián. Kis gondolkodás után igent mondtam, így 1991 és 1996 között két itteni társam és én a magyarországi városban tanultunk.
– Kispapként hol kezdte a szolgálatot?
– A felszentelés után Sislócra helyeztek segédlelkésznek. Akkoriban még nem sok magyar görögkatolikus pap volt Kárpátalján, mondhatni paphiányban szenvedtek a falvak, így például Csepében egy ideig felváltva mentünk misézni. Emlékszem, egyszer, Péter Pál napján egy helyi ember azt mondta, nekünk maga kell papnak. Nem is vártak sokáig, szinte azonnal felkeresték a püspököt, nevezzen ki engem Csepébe. Ez 1999-ben történt. Több mint tizenhat évig szolgáltam ott, majd hat évvel ezelőtt Tiszaújhelyre helyeztek.
– Tizenhat év hosszú idő. Milyen volt a váltás?
– Semmi különös nem volt benne, hiszen én akartam a váltást. Új kihívások vártak a faluban, s aki ismer, tudja, hogy nagyon szeretek építkezni, nem is vártam ezzel sokáig, első körben felújítottuk a templomot.
– Mindeközben családot alapított, gyermekei születtek.
– A feleségem is salánki, szinte gyerekkorunktól ismerjük egymást. Amikor Ungvárról hazaköltöztem, jólesett újra látni, és ebből hamarosan udvarlás és házasság lett. A párom megértő, mindig mellettem áll. Házasságunkból öt gyermek született. A legidősebb lányunk, Dóra már házas, és már neki is van egy kisfia. Aztán még egy lányunk született, Dominika, majd jöttek a fiúk: Máté, Benjamin és Ágoston Miklós. Igyekeztünk mind az öt gyermekünket jól nevelni, nem feltétlenül törekedtünk arra, hogy mindent megkapjanak. Úgy hiszem, ami legfontosabb, amit meg kell a gyermekünknek adni, az a lehetőség, nem pedig a földi javak. Mert ha a gyerek számára adott a lehetőség, akkor már építkezhet, önállóvá válik és formálhatja a saját életét.
– Immár büszke nagyapa is. Mennyi időt tud együtt tölteni az unokával?
– Szerencsés vagyok, mert egy utcában lakunk, így sokat vagyunk együtt. Nátániel másfél éves, már megismer, sokat játszunk. A fiaimmal is igyekszem sok időt tölteni, együtt horgászunk. Ilyenkor jókat beszélgetünk, lehet, hogy nem fogunk semmit, de akkor is fantasztikus órák azok, igazi kikapcsolódás.
– Mi a hobbija?
– A horgászat mellett említhetem a vadászatot. Vitás kérdés ez, mert sokan megkérdőjelezik, hogy szabad-e egy papnak puskát venni a kezébe, de a vadász nem gyilkos, hanem olyan ember, aki együtt él a természettel. Én nagyon szeretek sétálni az erdőben, mezőn. Amikor pedig lövök, csakis megsérült, vagy öreg vadat ejtek el.
– Úgy tartják, a jó vadászok jó szakácsok is. Ön is elmondhatja ezt magáról?
– Bográcsgulyást szeretek főzni, de az igazi, hagyományos levest, a jól megszokott fűszerezéssel, no meg halászlét. Vadhúsokból nem igazán szoktam ételt készíteni.
– Kiderült, hogy a fiúkkal horgászni szokott, a barátokkal vadászni. Mi a családi pihenős program?
– Az idén volt az első alkalom, hogy csak egy fiunkat vittük el magunkkal pihenni. Azelőtt mindig együtt nyaralt az egész család.
– Jó emberismerő?
– Mondhatjuk, igen, bár volt már rá példa, amikor félreismertem embereket. Pár évvel ezelőtt két budapesti úriembert láttam vendégül, akiket teljesen félreismertem, jobban mondva pozitívan csalódtam bennük. Rövid beszélgetés után kiderült, milyen jó fejek, és rájöttem, senkit sem szabad a külseje alapján megítélni. Most már így teszek, nem ítélkezem, nem vonok le elhamarkodott következtetéseket.
– Megbízik az emberekben?
– Muszáj. Másképp nincs az embernek hite. Úgy vélem, ha nem bízunk más emberekben, akkor mindenkiben a rosszat fogjuk látni. Ez a mostani világnak a nagy baja, hogy az emberek nem bíznak egymásban.
– Van olyan emberi tulajdonság, ami feldühíti?
– A hazugság. Még azt talán elnézem, ha valaki nem őszinte, de ha szánt szándékkal, tudatosan hazudik, az nemcsak feldühít, hanem fel is háborít.
– Mit tesz, ha felhők gyűlnek a feje fölé? Mivel lehet felvidítani?
– Nem mondom, hogy mindig jó kedvem van, és viccet mesélek, de akkor keresem igazán a pozitívumokat, az élet szép dolgait, amikor valami miatt elkeseredem. Akkor érdemes belelapozni és beleolvasni a szentírásba. Az embereknek meg kell tanulniuk egymásnak örülni, tisztelni egymást, néhány kedves szót váltani. Biztos vagyok abban, hogy ez a mai, rohanó világban talán a legfontosabb.
