Egyre gyakrabban találom magamat olyan helyzetben, ami felbosszant. Az esetek megoldása türelmet, megértést és előzékenységet igényel, amelyekből, úgy érzem, nálam ritkán van hiány. Ám sajnos néha ez is előfordul, ugyanis amit az utóbbi időben a tágabb környezetemben észlelek, az megér egy misét, esetemben széljegyzetet.
Bevallom, én sem vagyok tökéletes. Elmesélek néhány történetet, aztán mindenki vonja le a következtetését.
Legutóbb például a közlekedési szabályokat betartva haladtam a megyeszékhely egyik folyton zsúfolt körforgalmában. Nem állítom, hogy a legideálisabb működik a rendszer, ám, ha odafigyelnénk, lehetne haladni benne.
Miért a feltételes mód? Azért, mert a „nekem mindig igazam van” és az „én a saját szabályaim szerint közlekedek” sofőrtársak kibúvókat keresve feltartják az amúgy sem akadálymentes forgalmat. És még ők vannak felháborodva, amikor nem sikerül a „csel”.
Nincs ez másképp egyéb életterületeken sem. A hivatalokban dolgozókat zavarja az elintéznivalójával vagy esetleges problémájával hozzájuk forduló ügyfél. Akik az egyenes (törvényes) utat választják, akik nem beszélték meg ismerősön, rokonon, baráton keresztül az egyébként egyszerű ügy elintézését, azokra hosszú és gyötrelmes bürokrácia vár.
Ilyenkor megfordul a fejemben, hová tart a világ? Hová tűnt az előzékenység, a szívvel-lélekkel történő munkavégzés?
Gondolatmenetemet megszakította, amikor a tömött bevásárlóközpontba léptem. Gyorsan a kosárba halmoztam a szükséges árukat, majd az önkiszolgáló pénztárat választottam. Szaporán lehúztam a termékeket, majd fizetés után kiviharzottam az áruházból. Egy kedves női hang parancsolt vissza a valóságba, ami – mint kiderült – a kasszákért felelős munkatársé volt. A hölgy mosolyogva hozta utánam a rohanás közepette a pénztárnál felejtett kulcscsomómat.
Önmagamba nézek, és rájövök, nincs még minden veszve.
