Az ember élete pillanatnyi heroikus küzdelem a kezdet és a vég sötétsége között, és az életvágy önt erőt az emberbe, hogy folytassa ezt a végeredményben reménytelen harcot. Akiben az életvágy elhallgat, abban okvetlen a másik vágy lesz úrrá: a vágy a kezdet sötétsége után, mely egyúttal a vég sötétsége is. (Szerb Antal)
Horváth Sándor
Évek óta, főleg ilyentájt, amikor rozsdás levelek hullnak a dermedt földre, s a hajnali derengés is csak a korai szürkület előhírnöke, melyet mély, gomolygó sötétjével elemészt az éjszaka, gyakrabban gondolok a halálra.
Nem, nem arra, hogy egyszer én is elillanok a vanból a nincsbe, ahol mindent kiegyenlít, egyértelművé tesz és véglegesen lezár az utolsó szívdobbanással tovaszálló sóhaj. Nem. Egészen más gondolatok, bölcsőringató, az anyaöl biztonságát megidéző belső, puha, melengető áramlatok ölelnek át.
Ilyenkor, a nyugalom, a rendet vigyázó béke biztonságában, a teljes harmónia állapotában szeretek lelkemhez közeli halottaimra emlékezni. Felidézni anyámat, ahogy matrózzubbonyom gallérját igazgatja, mielőtt elkészülne a fénykép, melyet négyezer kilométerre hosszúpénzért dolgozó apámnak küldött el (öcsémet a procedúra végén, már semmilyen trükkel, ígérettel nem lehetett rábírni, hogy mosolyogjon). Látom nagyanyámat. Az unokahúgomat ringatja, és olyan pajzán dalocskákkal próbálja álomba szenderíteni, hogy már a karácsonyozó nagycsalád minden nőtagja pirul. Ő pedig csak mosolyog, s a békesség kedvéért más énekbe kezd:
Leszállt az ég dicső királya,
közénk e csöndes éjszakán.
Jászolban fekszik rongy ruhában,
ki mennyet s földet alkotá…
Előbb Laci bátyám csatlakozik mély, kántoros hanghordozásával, majd nagyanyám két testvére, aztán a nagynénim, végül apám. A többiek pedig áradó derűvel, álmodó szemekkel nézik a ringó gyerekkocsit.
Látom és hallom őket.
Tudom, életet üzennek.
