Szereti a munkáját, ha hozzáfog valamihez, azt a tőle telhető lehető legjobban igyekszik elvégezni. Néha úgy érzi, szélmalomharcot vív, de mindig történik valami, ami jelzi, hogy a jó úton halad, érdemes folytatni. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Kristofóri Viktória, a Técsői Hollósy Simon Középiskola alsós tanítónője.
Bökényi Magdolna
– Mikor döntötte el, hogy pedagógus lesz?
– 2003-ban kerültem a Técsői Hollósy Simon Középiskolába titkárnőként. Egy év múlva, 2004-ben az akkori igazgató biztatására felvételiztem a Drohobicsi Pedagógiai Egyetem tanítóképző szakára. Először csak felső végzettséget akartam szerezni, majd számos helyettesítés és napközi után egyszercsak rádöbbentem, hogy én ezt szeretem, és ezt akarom csinálni. 2014-ben kaptam meg az első osztályomat. addig napközit vezettem.
– Hogyan teltek a diákévek?
– Levelezőn végeztem a tanulmányaimat, munka és család mellett. Szerettem tanulni, azt is mondhatnám, hogy stréber voltam, minden vizsgára készültem. Egyetlen foglalkozást sem hagytam ki. Komolyan vettem az egészet, jól tanultam, egy négyesem volt csupán.
– Az iskola után itthon három apróság gondoskodik arról, hogy ki ne essen a gyakorlatból. Mindig nagycsaládra vágyott?
– Azt hiszem, igen. Arra vágytam, hogy ikreim legyenek. És lettek. Sok-sok év kitartó küzdelem, és szüntelen imádság után megszülettek az ikrek, Lacika és Izabella, másfél év múlva pedig a harmadik gyermekünk, Márk. Sokakat riaszt manapság a nagycsalád gondolata, a férjem is úgy gondolta, hogy elég egy gyerek. Most egyiket sem adná a világ minden kincséért sem.
– Hogyan szervezi meg a napját?
– Különösebb beosztásom nincs, reggel én indulok korábban, hét óra előtt az iskolában kell legyek, este kikészítem a kicsik ruháit, és a párom viszi őket oviba, ha éppen nem betegek. Ha otthon kell maradniuk, akkor bizony a nagymamák is ügyeletbe állnak. Hála Istennek még mind a kettő segítségére számíthatunk. Déltől lefekvésig a gyerekekkel vagyok, játszunk, rajzolunk, rajzfilmet nézünk, közben elvégzem az otthoni teendőimet, már amennyit tudok, mert a gyerekeim mindig lelkesen besegítenek a házimunkába és olyankor az az átlagosnál sokkal több időt vesz igénybe. Másnapra csak akkor tudok készülni, ha a picik már lefeküdtek. Ha valami nagyobb munkát kell elvégeznem, az csak akkor lehetséges, ha valamelyik nagymama elviszi őket.
– Mennyi idő jut magára?
– Semennyi, három kicsi gyerek mellett nincs én, csak mi. De így van az jól, mellettük lenni, amíg szükség van rá, hisz olyan hamar felnőnek, akkor majd talán jut idő magamra is.
– Mennyire van jelen a vallás az életükben? Fontosnak tartja a vallásos nevelést?
– Hívő család vagyunk, ha tehetem, vasárnaponként elmegyek a templomba, ha szép az idő, az ikreket is magammal viszem. Bár még csak háromévesek múltak, szívesen jönnek templomba. Bármilyen izgő-mozgó sajtkukacok otthon, a misét szépen végigülik, nem rendetlenkednek. A vallásos nevelést nagyon fontosnak tartom. Egyre jobban elanyagiasodik a világ, mind nagyobb szerepet kapnak az anyagi értékek, és szinte háttérbe szorulnak a pénzért meg nem vehető dolgok, – a tisztelet, a becsület, az áldozatkészség, az együttérzés, a szeretet. Mert bizony ezeket is tanulni, tanítani kell. Véleményem szerint ebben sokat segít a vallásos nevelés. A hit erőt ad olyan nehézségek leküzdésére, amelyek szinte lehetetlennek tűnnek, folytatni a harcot akkor is, ha sokadszorra is kudarcot vallottál, felállni, ha padlóra kerültél, és úgy érzed, nincs tovább.
– Konfliktusok, hiszti, hogyan kezeli, hogyan lehet eredményt elérni akár otthon, akár a munkahelyen?
– A minap valahol azt olvastam, hogy minden jól nevelt gyerek mögött egy ordítozó szülő áll. Én azt mondanám, következetes szülő. Az iskolában is és otthon is kellenek bizonyos szabályok, amiket be kell tartani akkor is, ha nem akarják. Nem tartom helyesnek, ha a gyereket olyan dolgokért jutalmazzuk, ami kötelessége. A szabályok nem csak korlátok, biztonságérzetet is adnak.
– Szokott halogatni?
– Sajnos igen, nálam is jelen van a „majd”, de igyekszem kontrollálni magam.
– Fontosnak tartja a pontosságot?
– Igen, és igyekszem is mindenhol pontosan ott lenni, ez azonban csak akkor sikerül, ha egyedül megyek valahova. Ha a családdal kell elindulni, akkor bizony nagyobb késések is előfordulnak. Míg felöltöztetem az örökké izgő-mozgó ikreket és kétéves öccsüket, majd magam is útra kész állapotba kerülök, az igénybe vesz némi időt.
– Mivel lehet kihozni a sodrából?
– Eléggé lobbanékony a természetem, de hamar kiengesztelődöm. Talán az bosszant legjobban, amikor a sokadik kérésemre sem történik semmi.
– Mivel lehet kiengesztelni?
– Egy puszi vagy ölelés a gyerekek részéről mindent megold, akkor elolvadok, és minden meg van bocsátva, el van felejtve. A bocsánatkérés csak akkor érvényes, ha megértették, mi az, amit rosszul csináltak. Ez érvényes az iskolára is, nagyon jó érzés, amikor a már felsős diákjaim is odaszaladnak hozzám, megölelnek, hozzám bújnak. Ilyenkor érzem, érdemes a munkát folytatni, még akkor is, ha néha az az érzésed, hogy szélmalomharcot vívni.
– Mennyivel másak most az ünnepek?
– Amióta megvannak a gyerekek, megteltek élettel. Most már nagyocskák, kezdik felfogni, hogy jön a Mikulás, a Jézuska, dalocskákat tanulnak, már tudnak kántálni. Nagy a készülődés, napi szinten emlegetik, hogy jónak kell lenni, nem szabad rosszalkodni. Az ünnep fénypontja talán az, amikor csillogó szemmel, némileg megilletődve csodálják a karácsonyfát, örülnek az ajándékoknak.
– Hamarosan érkezik a Mikulás, mit kérne a csizmájába?
– Csupa olyan dolgot, amit nem lehet megvenni, egészséget, egyetértést, békességet.
