Pályakezdés és érvényesülés.
„Ahhoz, hogy Kárpátalján valaki letegyen valamit az asztalra, néha nem elég a 8 órás munkaidő. Utána is fel kell tűrni az ingujjat. De megéri. Mivel sokkal jobb itthon lenni, mint egy olyan nagyvárosban, ahol senkit sem ismerek, más az értékrend. A közösség az, ami itt tart.”
Simon Rita
Így érvelt Szedlák Eszter a szülőföldön való érvényesülés mellett. A Kárpátaljai Keresztyén Diakóniai Alapítvány munkatársaként jól érzi magát, a szabadidejében pedig egyedi, kézműves pulóverek értékesítésével foglalkozik.
– Projektmenedzserként tevékenykedsz.
– Házi beteggondozással foglalkozunk. Jelenleg 7 településen vagyunk jelen – kezdi beszélgetésünket a 22 éves aknaszlatinai lány. – A szociális és egészségügyi gondozóink olyan idős embereket segítenek, akiknek nincsenek hozzátartozóik, vagy külföldön tartózkodnak. Akik egyedül maradtak, nem tudnak bevásárolni, számlát fizetni, arról nem is beszélve, hogy ha betegek, ellátásra is szorulnak. Tizenhét gondozó közel 300 embert lát el. Az én feladatom az, hogy az ő munkájukat összehangoljam, koordináljam.
– Korán belevágtál a nagybetűs életbe.
– Mindig elfoglaltam magam valamivel. Pincérnőként is dolgoztam, az újságírással is próbálkoztam, aztán pályázatírással, dokumentumok fordításával foglalkoztam, később pedig a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületénél voltam alkalmazásban. Sok ismerőst szereztem, bővítettem a kapcsolatrendszeremet. Másfél éve immár az alapítványnál dolgozom.
– Szakképesítést szereztél. Gondoltad volna, hogy ebben a szférában helyezkedsz el?
– Szociálpedagógia szakot végeztem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Szakgimnáziumában. Amikor elvállaltam ezt a munkát, nem tudtam, milyen feladatot fognak rám bízni. Az a legnehezebb, hogy mindenki legalább húsz évvel idősebb nálam, és mégis nekem kell kézben tartanom a csapatot. Nagyon szeretek itt dolgozni, megtaláltam azt, amire vágytam. A tanulmányaim miatt jöttem Beregszászba, aztán ittmaradtam. Élvezem a mostani beosztásomat, hogy tervezgetünk, elszámolásokat végzünk, projekteket készítünk, rendszerezünk. Izgalmas. A munkabírásom sokat fejlődött, korábban kevésbé voltam szorgalmas, az önkontrollról nem is beszélve. Ismertem az alapítványt, az egyik tanárom sokat beszélt róla, de nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok dolgozni. Az órákon tanultak most nagyon jól jönnek. Látom, mennyire nehéz ez a szakma, óriási alázat és kitartás kell hozzá.
– Turizmus szakon is tanultál.
– A képzés után úgy éreztem, hogy elég volt a tanulásból, más elképzeléseim voltak. Aztán a tanáraim biztattak, hogy a turizmus szakon megtalálom majd önmagam, próbáljam meg. Később is eldönthetem, hogy maradok vagy sem. Felvettek és rájöttem, jó döntés volt. Az idén nyáron diplomáztam. Volt, amikor eljátszottam a gondolattal, hogy idegenvezető leszek, de rájöttem, nem nekem való ez a szféra. Nem is illett volna hozzám, mert picit lámpalázas vagyok. Amúgy a jeltolmácskodás is érdekel.
– Szabadidő?
– Anyukám nagyon szépen köt. Gyerekkorunk óta ő készítette nekünk a ruhákat. Mindig azt kérdezték, hol vettem, hogy ilyen jól áll, mintha rám szabták volna… Elmondtam, ez nagyjából így is van, ugyanis édesanyám kötötte őket. A beregszászi csoporttársaim többször mondták, kérjem meg anyukámat, nekik is készítsen, ők kifizetik… Nem értettem, mi ebben a nagy szám, miért kell nekik is épp ilyen, és miért nem mennek el a piacra, hogy vegyenek egy kötött pulcsit. Hát azért, mert az nem áll ilyen jól rajtuk, nem ilyen minőségű és nem is ennyire különleges. Anyukám azért kötött nekünk, hogy spóroljon, eszébe sem jutott volna, hogy valaha nem csak pénzt takarít meg vele, hanem még keres is ezzel. Aztán jött az ötlet, hogy indítsunk egy vállalkozást. Kapóra jött az Egán Ede gazdaságfejlesztési pályázat, vettünk egy kötőgépet meg hozzá tartozékokat, és nekifogtunk. Ez a szerkezet egy picit meggyorsítja a sorok lekötését a pulcsik esetében, ám a kardigánok mind kézzel készülnek. Miután anyukám elkészíti a puha kis felsőket, prezentálom és belevarrom a márkajelzéseket, majd eljuttatom a vevőhöz.
