Mama, mesélj nekem a karácsonyról… – kérte Fruzsi a nagymamáját. Az özvegy Kovács Mária elcsukló hangon idézi fel a régi emlékeket, amit az unoka szapora kérdései szakítanak fel benne. A salánki asszony sóhajt egyet, hátradől és belekezd:
– Hmm… Mindig volt kolbász, hurka, töltöttkáposzta, fasírt, mert az ünnep előtt disznót vágtunk. Nagy ajándékozásra nem emlékszem, ám annál inkább megmaradt bennem a kántálás. Nagyon élveztem, hogy mind együtt voltunk. A szentestét a nagyszülőknél töltöttük.
Beültettek minket a szánkóba, azzal húztak el oda, ahol az egész család összegyűlt. Miután jóllaktunk, elindultunk kántálni. Sokszor muzsikusok is jöttek. Házról háza jártak, bekopogtak az ablakon, aztán hangosan megkérdezték: Szabad az Istent dicsérni? Bentről hallatszott a válasz: szabad! Elkezdtünk énekelni, kijöttek, végighallgatták, behívtak, megvendégeltek. Egyre népesebb csapattal jártuk a falut. Betlehemesek is dicsőítették az Urat, vitték a csillagot. Olyan meghitt volt…
Mindig együtt díszítettük a karácsonyfát is, amin általában aranypapírba csomagolt dió, kockacukor és néhány kézzel készített dísz függött. Régen mi, görögkatolikusok még januárban ünnepeltük a karácsonyt. Számomra nagyon különleges volt mindegyik, ugyanis szenteste születtem. Hálát adtam azért, hogy megszülethettem, és hogy a Megváltó is megszületett értem.
Simon Rita
