Néha úgy tűnhet, rohan az egész világ, s mi nem bírunk vele lépést tartani. Minden változik, elmúlik, mielőtt még egyszer, utoljára magunkhoz ölelhettük volna. Bánkódunk, dünnyögünk, mert mi lett volna ha…, ha valamit másképp csinálunk.
A változás az élet velejárója. Minél előbb elfogadjuk ezt, annál könnyebben alkalmazkodunk a jelenhez. Ám sokszor a körülményeket próbáljuk megváltoztatni ahelyett, hogy a hozzáállásunkon módosítanánk.
Kissé sarkítva, azt gondoljuk, ha lágy hóesés lesz szenteste, attól válik meghittebbé az ünnep, ha tökéletesen sikerül a kalács, boldog lesz a család, ha megvesszük az új készüléket, jobban érezzük majd magunkat. S ha ez nem jön össze, arra fogjuk a komorságunkat. Mert bezzeg, ha úgy alakul, akkor minden szép lenne…
Vajon nem attól lenne békésebb a karácsony, ha összekulcsolnánk a kezünket, és szívből hálát adnánk azért, amink van? Vajon nem attól könnyebbülne meg a lelkünk, ha elengednénk a bennünk munkáló haragot és megbocsátanánk egymásnak?
A változáshoz a felismerés az első lépés. Az, hogy észrevegyük, valami belülről gátol minket abban, hogy teljesebb életet éljünk. Sokan egészen a peremre sodródunk, amire előtör belőlünk a vágy, hogy ezután valamit másképp csináljunk. Sosem késő visszafordulni!
Ne legyintsünk, hogy mindig is ilyenek voltunk, és ezen már nem lehet változtatni, hogy „én már így fogok megöregedni”. Gondoljunk bele, jó így nekünk? Vagy ez csak kifogás arra, hogy ne induljunk el a változás megpróbáltatásokkal teli útján.
Talán félünk megtenni az első lépést, mert mi van, ha elbotlunk, ha hátat fordítanak azok, akikre eddig támaszkodtunk, eltévedünk, és egyedül maradunk a sötétben?
Több mint kétezer éve megszületett a világ világossága. Azt mondja az ige, „Aki engem követ, nem a sötétségben él, hanem a világosságban, amely az örök élet.” Higgyük el, hogy Ő a legjobbat akarja nekünk, és sosem hagy magunkra. Engedjük, hogy ez a világosság beragyogja a mi életünket is, és az idén újjászülessen bennünk valami, Őáltala.
