Korábbi lapszámunkban számoltunk be arról, hogy Vujity Tvrtko horvát származású magyar író, újságíró, riporter Beregszászba látogatott, és természetesen nem érkezett üres kézzel. Az újságíró-riporter több mint 800 meséskönyvet hozott. Elmondta, mindezt azért tette, hogy a magyar gyerekek még több kiváló könyvet olvashassanak anyanyelvükön. Kihangsúlyozta, számára egy nélkülöző gyermeknél nem számít az állampolgársága. Az esetek döntő többségében Magyarországon segít, de szívesen megöleli az afrikai fekete kislányt éppúgy, mint a felvidéki vagy a kárpátaljai kisfiút.
Hegedűs Csilla
– Magyarországi horvát családba született, székely felmenőkkel is rendelkezik. Kisebbséginek érzi magát?
– Kétféle kisebbség létezik: a kényszerkisebbség és a nem kényszerkisebbség. A kényszerkisebbség az, amelyet politikai, háborús döntés vagy tragédia szakított el az anyaországtól. Ilyenek a felvidéki, délvidéki, erdélyi, kárpátaljai magyarok, hiszen a trianoni békeszerződés szakította el őket. A nem kényszerkisebbség, amelynek én is tagja vagyok, több száz éve integráns része Magyarországnak. Az én rokonaim 450 évvel ezelőtt a mai Bosznia-Hercegovina területéről, Hercegovinából érkeztek.
Horvátok vagyunk, 450 éve őrizzük kultúránkat, hagyományainkat, anyanyelvünket, hitünket. És pontosan tudom, hogy a határon túl mennyire nehéz, mennyivel nehezebb megőrizni az életet és az ősi kultúrát, úgyhogy nekem mindig is az örök szimpátiám a határon túli magyarság és minden kisebbség.
– Mikor, és milyen gondolat alapján döntött úgy, hogy a média világában szeretne kibontakozni?
– Teljesen véletlenszerűen lettem újságíró. Diákújságíróként a Dunántúli Naplónál kezdtem a pályafutásomat, majd az érettségi után, 1991-ben felvételt nyertem a Zágrábi Tudományegyetem bölcsészkarára. Közben kitört a jugoszláv polgárháború. A jelentkezési lapjaimat az akkor még egységes Jugoszlávia fővárosába küldték, de mire felvettek volna az egyetemre, Belgrád már egy másik országhoz, Szerbiához tartozott. Ezután felkerestem a Magyar Televízió pécsi körzeti stúdiójának szerkesztőségét. Mivel anyanyelvi szinten beszéltem szerbül és horvátul, felajánlottam, hogy tolmácsként szívesen segítem a stáb munkáját.
Eszékre utaztam, ám az ott-tartózkodásom alatt körbezárták a települést, már nem tudtam hazamenni. Telefonon kértem segítséget a szerkesztőségtől.
Mivel a stáb többi tagja nem tudott bejutni a háborús övezetbe, én pedig nem tudtam hazamenni, megkértek, ha már ott vagyok, tudósítsak a háború fejleményeiről. Egy hét alatt tizenkét különböző médiának szolgáltam információkkal. Minden újságírói képesítés és szerény angol nyelvtudás ellenére még a BBC-nek is tudósítottam. Ez hozta meg a kedvem az újságíráshoz. Amikor véget ért a blokád, kaptam egy ösztöndíjat az Egyesült Államokba. 1996-ban felvételt nyertem a Miami Egyetem újságírói szakára, amit sikeresen elvégeztem. Tehát előbb csináltam, aztán tanultam a szakmát. Ennek immár harminc éve.
– A harminc esztendő alatt bejárta a Földet. Rengeteg helyen megfordult. Melyik a legpozitívabb és a legnegatívabb élménye?
– Talán elcsépelt, de igaz: mindenhol jó, de a legjobb otthon. A legnegatívabb egyértelműen Észak-Korea, a legfélelmetesebb Csernobil, azért, mert az ember nem látja a veszélyt, így nem is tudja, milyen hatással van rá. A legvidámabb a nyugat-afrikai Gambia, ahol az embereknek kilóg a feneke a nadrágból, mégis mindenki boldogan mosolyog. És hát én nagyon büszke vagyok arra, hogy bár Amerika soha nem lesz a hazám, hiszen nem ott születtem, nem is ott éltem, de az az ország taníttatott engem, befogadott, és most már ott élek, a csodálatos Hawaii-on.
– Mi hozta most haza?
– Többek között a segítőszándék, és az, amire végtelenül büszke vagyok, hogy az emberek kíváncsiak az előadásaimra, hogy azok teltházasok, ahol bemutathatom
az Aloha – Túl minden határon című, legújabb könyvemet, mely Hawaii békéjéről, nyugalmáról, az aloha-életérzésről, a festői Alaszkáról és sok minden másról szól.
Arra a kérdésre, hogy hogyan éli meg a család a költözködést, a beilleszkedést egy egészen más világba, Vujity elárulta, felesége, Gyöngyi egykori válogatott kosárlabdázó, és három fia – a 19 éves Benjamin, a 18 éves Barnabás és a tízesztendős Bendegúz – úgy érzi, ott van otthon, ahol apa-anya otthon van.
– Bárhol is legyünk a világban, mi mindenhol otthon vagyunk, de soha nem felejtjük el a gyökereinket, a kultúránkat. Egyik gyermekemnek sincs, és soha nem is lesz akcentusa, nem fogják elfelejteni, honnan érkeztek, mint ahogyan én se feledem ezt el soha. Soha nem fogom elfelejteni, hogy egy egyszerű szénbányász és egy falusi tanárnő gyermeke vagyok. Azt, hogy magyar vagyok, hogy horvát vagyok.
– Felsorolni is sok lenne, hány országban, hány féle nemzetiségű emberrel találkozott. Jó emberismerőnek tartja magát?
– Mint mindenki mást, engem is ért már csalódás, de például Szilágyi Béla, a Baptista Szeretetszolgálat elnöke, akivel Beregszászba érkeztem, húsz éve a barátom, egy találkozás után tudtuk, hogy nekünk együtt van dolgunk az életben. A feleségemet egy napi ismeretség után jegyeztem el. Április másodikán megismertem, április harmadikán az ujjamra került az a gyűrű, amit most is viselek.
Tvrtko a mögötte álló harminc esztendő alatt számos díjban, kitüntetésben részesült, húsz könyvet írt. Mindezek ellenére meg tudott maradni egyszerű, közvetlen, hívő embernek, szakmai elismertségét jótékony célokra használja fel. Nagyon sok ilyen emberre lenne még szükség, hogy a világ kicsit megváltozzon, hogy jó irányba haladjon, kevesebb irigység, rosszindulat és gonoszság legyen ezen a földön.
