Itt az év vége. Ilyenkor szokás, bár nem kötelező visszatekinteni és számot adni arról, mi történt az idén, hogy ez alapján lehessen terveket szőni a következő esztendőre. Hirtelen kíváncsiságtól vezérelve előkerestem a tavalyi évzáró véleményírásomat és bár sejtettem, mégis nyomasztó volt látni azt a párhuzamot, ami a 2020-as és az idei esztendőt jellemezte, meghatározta, szinte minden téren.
Idén is folytatódott a harc a láthatatlan ellenséggel, a koronavírussal, amely immár második éve borítja fel és szabja át mindennapi életünket. Az oltás megjelenésével – ha lehet így fogalmazni – megtanultunk együtt élni a járvánnyal. Mint Ukrajnában minden, a vakcinálás sem indult zökkenőmentesen. Életünk, munkánk, egzisztenciánk tervezésénél mindvégig Damoklész kardjaként lebegett fejünk felett a Covid. De az ember mindenhez képes alkalmazkodni, ha muszáj. Ennek ellenére sokan elvesztették a harcot. A gyász és a veszteség megélése, ahogy 2020-ban, ’21-ben is komoly kihívás elé állított sokakat.
Idén sem sikerült pontot tenni a kelet-ukrajnai háború végére, a konfliktus immár hét éve befolyásolja az ország politikai és gazdasági életét. Ha a zsebünket nézzük, ami ugyebár nem mellékes, idén kétszer is nőtt a minimálbér, ám ezek az intézkedések olyanok voltak, mint csepp a tengerben – az infláció elnyelte az emelést. A nagypolitikát az oligarchák és a csempészet elleni harc határozta meg. De nem csak Kijevben zajlottak csetepaték a hatalom megtartásáért és megerősítéséért, hanem régiónkban is. Egy év alatt háromszor rendeződtek át az erőviszonyok a Kárpátaljai Megyei Tanácsban. A tavaly őszi indulásnál a Nép Szolgája a Ridne Zakarpattyával szorosan együttműködve alakított ki maga köré többséget, az idén a felek elhidegültek egymástól, a Ridne kikerült a pikszisből. Októberben jött az újabb fordulat, a regionális párt megfúrta a gyenge lábakon álló többséget, s útilaput kötött Olekszij Petrov tanácselnök talpára. Volodimir Csubikro került a helyére. A testület 8 fős magyar frakciója megfontoltan és következetesen, a magyar érdekeket szem előtt tartva kimaradt ezekből a csatározásokból. A régi-új kormányzó sokkal lojálisabb a kárpátaljai magyarsághoz, sőt elődjével ellentétben kárpátaljai, talán neki sikerült konszolidálni a helyi magyarság helyzetét.
A kárpátaljai magyarság számára némi reménysugarat adhat, hogy Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter a héten Facebook-oldalán írt arról, hogy ukrán kollégájával, Dmitro Kulebával megerősítették kölcsönös szándékukat a kétoldalú kapcsolatok javítására, „amely feladat nem lesz könnyű, de bízunk benne, hogy 2022 jobb év lesz a magyar–ukrán kapcsolatok szempontjából, mint az idei volt”. Nem véletlen ez a kiszólás, hiszen az év elején, ahogy tavaly és tavalyelőtt is, még úgy tűnt, hogy idén végre sikerül rendezni a Budapest és Kijev között elhidegült viszonyt. Erre több próbálkozást is tett a két ország külügyminisztere, ám a vitás kérdésekben az álláspontok – az oktatási törvény 7. cikkelye, a nyelvtörvény, az őshonos népek kérdésköre, a készülő kisebbségi törvény – nem kerültek közelebb egymáshoz. A magyar gesztuspolitikára ukrán részről üres ígérgetések érkeztek. Ukrajnában folyamatosak a magyar nemzeti közösséget sújtó döntések. Idén ugyan nem személyesen, de a magyar–ukrán diplomáciai kapcsolatok felvétele harmincadik évfordulójának apropóján telefonon egyeztetett egymással Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Volodimir Zelenszkij ukrán államfő. Bizakodásra adhat okot, hogy a Kijev és Budapest a legmagasabb szinten is felvette egymással a kapcsolatot.
Tapasztalatból tudom azzal, január 1-én ébredéskor nem egy szép új világ vár ránk. Így aztán nem tehetünk mást, neki kell veselkedni s jobbítani azon a „rongyos régin”.
