Megfontolt, felelősségteljes, jószívű. Hivatását lelkiismeretesen végzi, emellett fontos számára a segítségnyújtás, az elesettek támogatása. Szabad idejét legszívesebben a családjával, kisunokájával tölti, de ha ideje engedi, nagy kedvvel restaurálgat régi motorokat is. A Kárpáti Igaz Szó rovatának vendége Zsukovszky Miklós, a Kárpátaljai Református Egyház bereg-megyei esperese, a Derceni Önkéntes Tűzoltóság parancsnoka.
Hegedűs Csilla
– Hol nevelkedett, és mikor jött a gondolat, hogy a lelkészi hivatást válassza?
– Az ugocsai Fertősalmáson és Nagypaládon nevelkedtem. Fertősalmáson kapcsolódtam be a konfirmációoktatásba. Oroszi Pál volt a lelkipásztorunk, és a tiszteletes úr titokban konfirmációi alkalmakat tartott, és minket, fiatalokat megérintett Isten igéje. De megmondom őszintén, akkor még nem vettük ezt az egészet annyira komolyan. A konfirmáció után a Nagyszőlősi Fémipari Technikumba felvételiztem, ott sajátítottam el a villanyszerelő és az elektroműszerész szakmát. Érdekes módon ott kezdtem el komolyabban foglalkozni Isten igéjével. Ez az 1980-as évek végén történt, és már szerveztek ifjúsági találkozókat, persze még mindig titokban, melyeken szívesen vettem részt. Egy-egy háznál 20-30 fiatal gyűlt össze, ezeken az alkalmakon lassan érett meg bennem a gondolat, hogy nem a világi pálya az, ami nekem való, hanem Isten szolgálata.
– Hol végezte a teológiát?
– Miután befejeztem a technikumot, egy fél évig a csepei villanytelepen dolgoztam. Akkor nyílt meg a magyarországi tanulás lehetősége. Én a budapesti teológiára kaptam ajánlást, de mindeközben már egy leányzó is nagy szerepet töltött be az életemben, aki sokat jelent nekem azóta is. A kedves feleségem az, neki udvaroltam. Nem szerettem volna olyan távol lenni tőle, ezért megbeszéltem az egyik csoporttársammal, hogy cseréljünk, így én a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen kezdtem meg a tanulmányaimat 1990-ben.
– Fiatal papként hol kezdte el a szolgálatot?
– 1996-ban fejeztem be a teológiát, és még abban az évben Mezőváriba helyeztek. Ez egyébként érdekesen alakult, mert Zán Fábián Sándor püspökünk, aki évfolyamtársam és jó barátom volt, Dercenbe kapott kinevezést, én mindeközben már megnősültem, 1993-ban vettem feleségül Andreát. Két gyermekünk született: Anna kétéves, Eszter pedig egyhónapos csecsemő volt. A mezővári parókia gyakorlatilag lakhatatlan volt, ahová nem szerettem volna családostul beköltözni. Egyébként a derceni paplak sem sokban különbözött ettől. Sándor és én mindkét parókiát felkerestük, és arra a döntésre jutottunk, hogy ha Gulácsy Lajos püspök úr beleegyezik, akkor cserélünk. Így történt az, hogy Zán Fábián Sándor Mezőváriba, míg én Dercenbe és Fornosra kaptam a kinevezésemet. Azóta szolgálok Dercenben, Fornoson mindössze öt évig voltam, de megteremtettük annak a lehetőségét, hogy egy új lelkész ott elfoglalja az állását.
– Változik az élet, változik minden, hol jobb, hol rosszabb irányba. Ön hogyan emlékszik vissza a kezdetekre, milyen volt akkor, és milyen most, napjainkban szolgálni?
– 1996-ban a derceni gyülekezet olyan volt, mint egy pásztor nélküli nyáj. Évente váltották egymást a lelkészek, ezért egy rövid ideig velem szemben is tapasztalható volt némi bizalmatlanság. De én igyekeztem mindenkit egyformán kezelni, és ennek meg is lett az eredménye, ugyanis már összetartó gyülekezetet tudhatok a magaménak. Két évvel a kihelyezésem után, 1998-ban Kárpátalja egyik legnagyobb árvize sújtotta a vidéket, és akkor a vezetésemmel az egész gyülekezet nagy erővel mozdult meg, hogy segítsen a bajba jutott embereken. Úgy hiszem, ez a bizalom legnagyobb bizonyítéka.
Az istentiszteleteken vasárnaponként legalább 500-600 ember gyűlt össze, ez mára sajnos lecsökkent 200-250 főre, főképpen a külföldi munkavállalások miatt, és sok család is úgy döntött, hogy végleg elköltözik szülőfalujából. Viszont nagyon örülök annak, hogy tavaly, amikor csak online lehetett alkalmakat tartani, sikerült újraindítani az ifjúsági alkalmat, melyen ötven fiatal vesz részt rendszeresen. Én optimista vagyok, bizalommal tekintek a jövőbe, remélem, hogy ez a helyzet változni fog, a pandémiának, az elvándorlásnak, a külföldi munkavállalásnak vége lesz, a híveink hazatérnek, és a gyülekezeti élet újra meg tud erősödni.
– Említette, hogy hamar beilleszkedett, mindenkit egyformán kezelt a faluban. Jó emberismerőnek tartja magát?
– A kenyerem javát már megettem, az 52-ik évembe léptem, ezért úgy gondolom, hogy van egy bizonyos élettapasztalatom, és emberismeretem is, tehát igen, jó emberismerőnek tartom magam.
– És meg is bízik az emberekben?
– Akiről úgy gondolom, hogy bizonyított és kiérdemelte, abban feltétlenül megbízok. Ide sorolhatók a gyülekezet vezetői, a presbitérium, és természetesen az önkéntes tűzoltó bajtársaim. Egy-egy tűzoltáskor az az alapfeltétel, hogy feltétel nélkül megbízzunk egymásban, egymásért akár az életünket is kockára tesszük.
– Mióta működik Dercenben az önkéntes tűzoltók csapata? Mi késztette arra, hogy egy teljesen más dologba vágjon bele?
– Én nem gondolom, hogy ez a szolgálat annyira eltérne a lelkészi szolgálattól. Sokan gondolják ezt úgy, ahogy ön is, de véleményem szerint segíteni a bajba jutottnak szerves része a hívő emberek szolgálatának, egy lelkész szolgálatának is. Mert az Isten szeretetéről nemcsak a templomban kell prédikálni, az Isten szeretetét ki kell vinni az emberek közé, akiknek a legnagyobb szükségük van erre. Ezek pedig a bajba jutott emberek. Az ötlet az említett árvíz kapcsán merült fel bennem 1998-ban, majd 2001-ben. Ez utóbbinál több mint három héten keresztül étkeztettük Csetfalva lakosságát, a parókia udvarán lekvárfőző üstökben készítettük az egytálételt a feleségem vezetésével, önkéntesek segítségével. Láttam az emberekben a segítő szándékot, így arra gondoltam, hogy miért ne alakíthatnánk egy önkéntes tűzoltóságot Dercenben, ugyanis hallottam, hogy a Magyar Baptista Szeretetszolgálat berkein belül már működik hasonló. A gondolatok 2005-ben valósultak meg. Írtam egy levelet az akkori magyar belügyminiszternek, hogy támogasson meg minket egy használaton kívüli, de működőképes tűzoltóautóval. Levelemre pozitív választ kaptam, és még abban az évben megkaptuk a Csepel 752-es tűzoltó gépjárműfecskendőt. Ezután nem volt más hátra, mint önkénteseket toborozni. Ismeretek hiányában, 5-6 emberrel kezdtük el a szolgálatot, az első nagy tűzeset, amelyhez kivonultunk, egy barkaszói családi házban történt, s hatalmas sikerként éltük meg, hogy meg tudtuk menteni a házát, a család nem vált hajléktalanná. Ezután az eset után látták meg nagyon sokan, hogy szükség van erre a szolgálatra, és egyre többen jelentkeztek. Ma ötven önkéntes tűzoltónk van, öt szárazföldi és egy vízi jármű áll készenlétben.
– Volt-e bevetés közben olyan pillanat, amikor úgy érezte, veszélyben van az élete?
– Hála Istennek az elmúlt tizenhat év alatt sok kiképzést kaptunk, de mindenképpen odafigyelünk és vigyázunk egymásra. Persze voltak nagyon komoly, rémisztő tűzesetek, például egy illegális benzinlerakaton több mint öt tonna üzemanyag égett. Tehát voltak olyan esetek, amikor többször is meg kellett gondolnunk, hogyan kezdünk hozzá az oltáshoz, de szerencsére eddig még egyikünk sem követett el olyan hibát, olyan mulasztást, ami által az életünk veszélybe került volna.
– Eddig már többször is szó esett arról, hogy családot alapított.
– Házasságunkból három lánygyermek született: Anna, Eszter és Ágnes. Anna lányunk fogorvos, és már házas, a férje lelkipásztor Borzsován és Haláboron. A borzsovai parókián laknak, de Annának Dercenben van a fogorvosi rendelője, így elég gyakran haza jár, ami nagyon jó, hiszen hozza magával az unokánkat, a tizenöt hónapos Adélkát is, így sok időt tölthetünk együtt a mi szemünk fényével. Eszter is felnőtt már, 25 éves, ő Budapesten él, fogtechnikusi képesítése van, jelenleg marketingesként tevékenykedik. Legkisebb lányunk, Ágnes tizenhat éves, a Nagydobronyi Református Líceum végzős diákja.
– Az eddigi beszélgetésünk azt bizonyítja, hogy nagyon elfoglalt ember, mégis megkérdezném, ha akad egy kis szabad ideje, azt mivel tölti a legszívesebben?
– Korábban a tűzoltóságot neveztem hobbinak, de nemrégen beteljesült egyik gyermekkori álomom, s ez nem más, mint a veterán motorkerékpárok felújítása. Van két Dnyepper oldalkocsis motorkerékpárom, egy K750-es és egy MW750-es, ezek a ’70-es évekből származnak. A vejem is csatlakozott ebbe a „szerelembe”, akinek ezeknél is öregebb, 1959-es évjáratú M72-es motorkerékpárja van. Ezeket szoktuk szerelgetni, restaurálgatni, mindig akad mit javítani rajtuk, hogy üzemképesek legyenek. Így amikor van némi szabad időnk, akkor egy kis motorozásra is sor kerül, mivel nincs nagy végsebességük, ezért ez csak olyan hobbimotorozás, de kikapcsolódásnak tökéletes.
– A szeretet ünnepén túl vagyunk, küszöbön az új esztendő. Hol töltik a szilvesztert?
– Egy lelkésznek mind a karácsony, mind pedig az újév a gyülekezetben telik, hiszen a szolgálatok miatt nem igazán tudunk kimozdulni, legfeljebb meglátogatjuk a falubeli barátainkat. A két ünnep között, karácsony és újév között, van a mi ünnepünk, amikor időnk és lehetőségünk van meglátogatni a családtagjainkat, édesanyámat, apósomat, és a testvéreinket. Ilyenkor között szoktuk megszervezni az úgynevezett lelkészkarácsonyt is, amikor a lelkészek családostul tölthetnek el egy szép és vidám estét. Az alkalmat korábban a balazséri Béthel Központban tartottuk, néhány éve a Nagyberegi Líceumban gyűlünk össze, ahol megtekintjük a gyermekek szereplését, majd megajándékozzuk őket, együtt vacsorázunk, beszélgetünk. Szilveszter napja tulajdonképpen az újévi istentiszteletre való készülés jegyében telik. Elsején délután, vagy másnap szoktuk meglátogatni a barátainkat, a családtagjainkat.
– Szokott újévi fogadalmat tenni?
– Nem hiszem, hogy a fogadalmakat éppen az újévhez kellene kötni. De természetesen nekem is voltak már fogadalmaim, elsősorban az, hogy lefogyok, a súlyommal vannak problémák, ezzel kapcsolatban már sokszor tettem fogadalmat, ami kisebb-nagyobb sikerrel járt.
