A 2017 szeptemberében elfogadott oktatási törvény óta nem a legjobb idők járnak a kárpátaljai magyar közösség tagjaira. Az azóta eltelt bő négy esztendő során számtalan olyan intézkedés született, ami jelentősen korlátozza alapvető nyelvhasználati, sőt, alkotmányos jogainkat. Az elmúlt időszak a magyar–ukrán kapcsolatok relációjában a folyamatos – inkább kevesebb, mint több sikert hozó – kompromisszumkeresésről szólt. Egyes elemzők Kijevet és Budapestet egyenlő arányban bírálják a közeledés, a meg(ki)egyezés hiánya miatt. Ám nehéz úgy baráti gesztuspolitikát gyakorolni, ha a másik fél nem feltétlenül partner ebben. A konfliktus eredendő okáról se feledkezzünk meg, nem Budapest volt az a fél, amelyik egyoldalúan felrúgta (zárójelben jegyezzük meg, hogy azóta is ezt teszi) a korábbi sikeres, mindkét fél számára előnyös együttműködést. Ezt is illik mérlegre tenni, amikor a konfliktus elharapódzásának felelősét keressük.
Rendkívül rosszindulatú megközelítésnek tartom azt is, amikor a kárpátaljai magyarság sajnálatos elvándorlásának egyik fő okaként a kedvezményes honosítás 2011-es bevezetését említik. Akkor és abban a pillanatban az anyaország kormánya történelmi igazságtételt szolgáltatott a kényszerhatárokon kívül rekedt nemzettestvérek számára, egyúttal markáns politikai választ adott 2004. december 5-re. Az a dátum minden jóérzésű magyar ember szívébe-lelkébe máig ható fájdalommal mart bele.
Az sem lehet alapvető elvárás a magyar kormánnyal szemben, hogy hatalmas forrásokat biztosítson egy területileg nem hozzá tartozó régió gazdasági-szociális fejlődésére. Azért, hogy a budapesti kormány az elmúlt hat év során 90 milliárd forintnyi fejlesztési projektet finanszírozott meg Kárpátalján, csakis köszönetet mondhatunk, semmiképp sem fogalmazható meg szemrehányás amiatt, hogy miért nem többet. Ezért a segítségért az ukrán állam is köszönettel tartozik, s nem csupán amiatt, mert adók, járulékok formájában az összeg egyötöde az itteni büdzsében landolt, hanem azért is, mert ukrán állami feladatokat vállal át baráti jószándékból egy szomszédos ország, ezzel is pluszforrásokat hagyva az itteni költségvetésben. Arról sem a magyar külgazdasági és külügyminisztérium tehet, hogy a patronálásával zajló Egán Ede gazdaságfejlesztési program lebonyolítása a feszült politikai helyzet miatt kissé megrekedt. A valós okok mindenki előtt ismeretesek, a titkosszolgálatok gyakorlatilag ellehetetlenítik a magyar külügy hiánypótló segítségnyújtását. Arról már nem is beszélve, hogy a támogatott gazdák, vállalkozók is tudnának mesélni a megfélemlítő szándékú elbeszélgetésekről…
Ami pedig a kárpátaljai magyarságpolitika súlytalanságát illeti, ez az állítás tényszerűen sem igaz. Már hogy lenne jelentéktelen egy megyei közgyűlés harmadik legnagyobb mandátummal rendelkező frakciója? A koalíciós tárgyalások során tapasztalt kőkemény hatósági fellépés cáfolja legékesebben a fentebbi állítást. Egy súlytalan frakció képtelen lenne jelentős fejlesztési forrásokat kilobbizni a magyarok lakta körzetekben, egy jelentéktelen közösségről nem szólnának a központi hírek, egy mellőzött közösséget nem érnek információs és másmilyen támadások. Amennyiben a kárpátaljai magyarságpolitika nem lenne tényező, sorsunk, jövőnk nem szolgáltatna nagypolitikai tárgyalóasztaloknál témát.
Az pedig egyenesen ártalmas, ha bárki is azt sugallja, a jelenlegi etnikai alapú kisebbségi politizálást a korábbi szlovákiai példához hasonlóan vegyespártban képzeljük el, avagy eleve ukrán pártok magyarul is értő képviselőire bízzuk. A velük való együttműködés ötlete persze nem ördögtől való, például igazán szót emelhetnének a kormányzati szintű kisebbségellenes jelenségek ellen. Az őshonos népekről szóló jogszabály elfogadásakor, a készülő kisebbségi törvény vitájában, az elnök által jegyzett állampolgársági törvényjavaslat diszkriminatív pontjai ellen, a nyelvtörvény alkotmányos kontrollja során bizony jólesett volna, ha a nevünkben is tiltakoznak. Ne feledjük azt sem, a választási törvény módosításakor is gondosan odafigyeltek arra, hogy a kárpátaljai magyar közösség még véletlenül se tudjon önerőből képviselőt juttatni a kijevi törvényhozásba. Számtalan esetben beigazolódott: a magyar ügyet csak magyar párt és annak magyar képviselője tudja hitelesen képviselni.
