Egy történet az 1970-es évek közepéről.
Nem először írok a medvékről. Nemcsak napjainkban, hanem régen is sok gondot okoztak ezek az állatok az erdeinkben. Jó néhány juhásztanyát megbolygattak, kellemetlen helyzetbe hozva a juhászokat. Kolhozunk igen nagy juhállománnyal és jelentős tehenészettel rendelkezett. S mivel jelentős tehenészet is volt, a síkságon lévő legelő nem volt elég, a juhok az erdőszélekre szorultak. Ez a legeltetési módszer már akkoriban sem volt törvényes, de a szabályokat az „elvtársak” alkották, így ott legelt a jószág, ahová ők irányították.
Stók Lajos
Eme történet színhelye az Avas hegységben található úgynevezett Dzsámánon volt, a Szovjetunió és Románia közötti határzónában.
A juhok legeltetése azért is volt célszerű itt, mert az erdős poljankákon (réteken) igen dús fű nőtt. De az erdő aljnövényzete is igen tápláló volt.
Ám ide csak külön engedéllyel lehetett bejárni, amit a megyei határőrszolgálatnál kellett kieszközölni.
Volt egy nagybátyám, aki annak idején juhászkodott. S mivel a Visk környéki hegyeket jól ismerte, ezért őt szemelték ki erre a feladatra.
A juhállomány valami 800 egyedből állt, ezért a nagybátyám mellé még két kisegítőt is adtak. Ezekből a gyerekekből csak éppen annyi haszon volt, hogy Pali bátyámnak volt társasága. Na de lassan csak betanította a segédeket.
Kora tavasztól késő őszig kint kellett lenni a nyájjal az erdőn. A románoknál nem volt túl szigorú a határőrizet, és félő volt, hogy „megvámolják” az állatokat. Ez néha meg is történt, ha véletlenül egy-két juh átkóborolt a szomszédba, és a kutyák nem terelték őket időben vissza.
Ám a legnagyobb gondot – ahogy Pali bátyám mondta – a medve okozta júniustól szeptemberig. Az öreg így emlékszik vissza a történtekre:
Már a korábban észrevettem, hogy egy jókora medve kóborol a környéken. De nem fordítottam rá nagyobb figyelmet, mivel máskor is megesett, hogy megjelentek a mackók a környéken. A gyümölcsön kívül sem embert, sem jószágot nem bántottak. Egyik nap a strongásokat (így hívják mifelénk a kisegítő juhászokat) az égés nevű területre küldtem legeltetni, mivel ott még alig voltunk abban az évben.
Amikor a fiúk este bejöttek a fejésre, az egyik ruszinul elújságolta, hogy egy nagy barna medve ólálkodott a juhok körül. A kutyák többször is nekimentek, és át kergették a román oldalra. Biztosak voltak benne, hogy a juhokból akart lopni. Felfigyeltem a dologra, hisz eddig nem történt olyan, hogy a juhokat akár farkas, akár medve megtámadta volna. Tisztában voltam azzal is, hogy a medve ha háziállatra támad, azt azért teszi, mert vagy beteg, vagy nagyon öreg, és nem tud magának más módon élelmet szerezni.
Másnap fejés után az egyik strongást hagytam otthon a lefejt tej feldolgozására. Jómagam a másik strongással elmentem juhokat őrizni, hogy meggyőződjem a hallottakról.
A juhok lassan legelve haladtak, én pedig jókora területet barangoltam be nyomokat keresve, hogy meg tudjam állapítani honnan jön és hova tart a maci, és hogy követi-e a juhok mozgását.
Az égésből áthúzódtam a Diósláz nevű terület irányába, majd az Antal-láz fölött visszatértem az égésbe, ahol a legeltetés haladt.
Bizony meg kell hagyni, jó nagy kört tettem meg, de muszáj voltam kideríteni, mi a helyzet. Mindenhol találtam medvenyomot, és úgy vettem észre, hogy egy és ugyanaz a nyom látható mindenfelé a környéken.
Ebből arra következtettem, hogy ez a medve a juhokra vadászik, csak idő kérdése, mikor fog rabolni belőlük.
Aznap viszont semmi sem történt. De engem nem hagyott nyugodni a dolog. Tudtam, csak idő kérdése, hogy a medve megtámadja a jószágokat legeltetés közben, vagy akár a szálláson éjszaka.
Négy hatalmas kutyám volt. A strongások lelkére kötöttem, ha a medve megtámadná a juhokat, ők maguk ne menjenek a közelébe, csak a kutyákat uszítsák, azok majd megteszik a dolgukat. Legalábbis úgy gondoltam.
Teltek-múltak a hetek, nem jött a medve. Már lassan kezdtem megfeledkezni a dologról, amikor egy nagyon forró augusztusi estén morajlást hallottam a Dzsámán hegy túloldaláról, a Komorzán irányából (Komorzán –városka Romániában). Jött a vihar.
A nagy szélvihar beállta előtt körbejártam a juhkosarat, ahol mindent rendben találtam. Nyugovóra tértem.
Rettentő nagy mennydörgésre riadtam fel. Hirtelen azt sem tudtam, mi van velem. Felugrottam, lábamra rántottam a gumicsizmámat, és az elemlámpámmal elindultam a juhokhoz.
A kosárhoz érve láttam, hogy a juhok kitörték a kerítést, és egy részük szétszaladt az erdőben. A többség viszont ott kuporgott a sarokban. Ahogy tudtuk, visszaállítottuk a kitört kerítést.
A vihar az alvóbódét is felborította. Mivel már úgysem tudtunk mit tenni, visszahúzódtunk a kalibába. Majd csak hajnalban mentem felmérni a helyzetet. Körbejártam a kis legelőt, hátha találok valahol juhokat, vagy azok tetemeit… De semmi. Fejés után kiengedtük a juhokat, a fiúk őrizték, én pedig a közeli Rákos falucskába mentem segítségért.
Két napba telt, mire mindennel végeztünk. Nyolc juh hiányzott.
Háromnak széttépve találtuk meg a tetemét, amiből valószínűleg a medve is lakmározott. Azt nem tudhattuk biztosra, hogy a medve végzett-e velük, vagy már csak a vihar áldozatait találta meg.
Megjegyezném, hogy a kolhozban ha vadállat miatt történt kár, akkor nemigen bolygatták a felső vezetést, hanem maguk döntöttek arról, mitévők legyenek.
Egy hét is eltelt, de a medve nem tágított.
Eljött a szeptember.
Egy szép szombat délelőttön beállított hozzám nyolc vadász, mondván ráérnek, úgyhogy kutassuk fel azt a medvét. Tisztában voltak azzal, hogy a tappancsos beteg, talán sérült is lehet , és az ilyen vad már nem megy téli pihenőre, hanem olyankor is zargatni fogja a falu lakosainak jószágait.
A határőrsön mind a nyolcan be voltak jegyezve, mint „hasznos cselekedet végrehajtói.”
Mivel tapasztalt vadászok voltak, tudták, hogy a medvét a juhszállás környékén nem igazán érdemes lesni. A medve, csak úgy, mint a farkas, mikor rabolni megy, először körbejárja a kiszemelt helyet, és csak akkor próbálkozik lopással, ha a már jól ismert juhászok szagát észleli. Idegen eredetű szag esetén más cselhez folyamodik. Egy finom juhtúrós tokány mellett megbeszéltük, hogy hajtást rendezünk a sűrű bozótosban, mivel ott volt a legtöbb medvenyom. A célvíz (pálinka) legurítása után megkértük a strongás gyerekeket is, hogy jelre kapcsolódjanak be a hajtásba. A juhászkutyák segítségére is számítottunk. A vadászok szétszóródtak, egyikük a szállás melletti réten maradt, hogy ha netalán visszafelé törne a vad, el legyen zárva az útja.
Nagy lárma keletkezett a sűrű erdőcskében. A juhok kongózása, a strongások rikoltozása, füttyentgetése még a holtakat is felébresztette volna.
Már majdnem vége felé járt a hajtás, amikor hirtelen az egyik juhászkutya vonyítani kezdett, majd a többi három is rázendített.
Feszült figyelemmel kísértük az eseményeket. A várt vad nem akart kiválni a sűrűből, inkább fölfelé, majd lefelé oldalozott a juhszállás irányába.
A kutyák csaholása már egészen a szállás irányából hallatszott, mikor eldördült egy lövés, majd még egy, és néhány másodperc múlva a harmadik is…
A vadászok tisztában voltak azzal, hogy hátrahagyott társuktól jöttek a lövések. Csak akkor nyugodtak meg, amikor megszólalt a puskacsőkürt is, ami azt jelentette, a vad elterült. Gyuszi (Szépi Gyula) volt a szerencsés elejtő.
Azt, hogy mint esett a dolog, Gyuszi mesélte el a társainak. Elmondása szerint már az első lövésre felbukott a medve, és csak egy helyben vergődött (ez gerinctalálatot jelez általában), de biztos ami biztos, megadta neki a kegyelemlövéseket is.
Ily módon ért véget a mi medvehistóriánk az 1970-es évek közepén. Mikor megnyúztuk az állatot, akkor derült ki, hogy az első lába el volt törve, és mivel rosszul forrt össze, nem tudta hajlítani, csak mereven járt rajta. A bőre alatt találtak egy betokozódott ólomgolyót is. Jól sejtették, ez a medve nem ment volna telelőre…
A kiemelt képen a vadászat résztvevői balról jobbra (fekvő): Pál Imre, (állók) Pál Bálint, Hánka Sándor, Tornyi Lajos Antal, Riskó Miska, Íjgyártó Béla, Szépi Gyula, az elejtő
