Az óév utolsó napján arról olvashattunk, hogy elérte az elbíráláshoz szükséges 25 ezer aláírást a rendőrök béremelését indítványozó petíció, amelyet az elnökhöz nyújtottak be. A beadványban kifejtették, elengedhetetlen, hogy a rendőrség munkatársainak bérét az Európai Unióban vagy az USA-ban megállapított szintre emeljék. Indoklásként a rendőri munka sajátosságait sorolják: a felelősséget, a pszichés nyomást és a fizikai stresszt, a rendszertelen munkaidőt, valamint az állandó életveszélyt és egészségkockázatot.
Furcsa érzés van a gyomromban… Az a frusztráló, egész testet beborító félsz, a gyomorgörcs… Mindezt akkor tapasztalom leggyakrabban, amikor a legnyugodtabbnak kellene lennem, amikor a biztonságot kellene éreznem, a mentsvárat, a feltétlen segítségnyújtást.
Az év első napján – a közlekedésbiztonsági és egyéb szabályokat betartva – autóztam a megyeszékhelyen. A szinte kihalt utcákon csak elvétve találkoztam más gépjárművel, „magányosan” róttam a kilométereket. Nem tartott sokáig az egyedüllétem, ugyanis a szemközti sávban menetiránnyal ellentétesen az út kellős közepén parkoló rendőrautó hamar a nyomomba eredt, szirénázva követve azon a néhány méteren, amennyin elhaladtam mellettük. Az úriemberek lekezelő hangnemben, szinte azonnali következtetéseket levonva, minden magyarázat és bemutatkozás nélkül a szonda megfújását követelték. Néhány percnyi egyezkedés után teljes megnyugvással – hiszen nem fogyasztottam alkoholt –, ám a fent említett gyomorideggel szálltam ki a járművemből. Addigra már a felszólításomra felszerelt testkamera is készen állt a rögzítésre. A véleményem szerint jó kis büntetés kiszabásának reményében – amit talán számításba vesznek a fizetés felszámolásakor – igazoltató egyenruhások a szondán felvillanó nullák láttán visszafogottabb hangnemet ütöttek meg, ám egy szimpla köszönömöt vagy elnézéskérést hiába vártam tőlük. Magyarázatukban – amivel igazából nem tartoznak nekem – kifejtették, hogy ők aznap már féltucat ittas sofőrt füleltek le. Hát jó…
Teljes megértéssel állok az igazoltatásokhoz, a különféle katonai gyakorlatozásokhoz, elsőbbséget adok a megkülönböztető jelzéssel közlekedő járműveknek. Tisztában vagyok azzal is, hogy egyszerű autóvezetőként bármikor ellenőrizhetnek. Ám azt nehezen viselem, ha alaptalanul vádolnak, általánosítanak, előre elkönyvelik bűnösségemet, ismeretlenül meghatározzák a hibáimat.
Az európai országokban gyakran érkeznek rendőri visszaéléssel, túlkapással, bántalmazással kapcsolatos panaszok a kifejezetten arra a célra létrehozott jogsegélyszolgálatokhoz. Nálunk azonban nem működik ez a rendszer. A bérezés megállapításakor, az árképzés során és egyéb esetekben gyakran hasonlítjuk magunkat az Európai Unióhoz és annak intézményeihez, a szolgáltatások szintje tekintetében viszont szemérmesen megfeledkezünk erről.
A gyakori rendőri jogsértések, az indokolatlan igazoltatások, előállítások sajnos nem a biztonságérzetet, hanem éppen annak ellenkezőjét, a határtalan félelem kialakulását generálják. Nem kérünk segítséget a járőröző rendfenntartóktól, tartunk az elutasítástól, a közönytől.
Petíció, béremelés, 25 ezer aláírás. Vajon hány ezren látnák el kézjegyükkel azt a beadványt, melyben a rendőri intézkedések európai szintűvé tételét szorgalmaznák a megszeppent pályázók?
Ne féljünk segítséget kérni, és ne általánosítsunk, ugyanis akármennyire is a rossz élmények vannak többségben, a kivétel minden esetben erősíti a szabályt.
