Hungarikum lett a Beregi keresztszemes hímzés
A vásárosnaményi múzeumban jelentették be, hogy a Magyar Kultúra Napján hungarikummá nyilvánították a Felső-Tisza-vidéki keresztszemes hímzést. A rendezvényen elhangzott, a Felső-Tisza-vidéki keresztszemes hímzés értékes kincse Szabolcs-Szatmár-Bereg megyének és a térségnek, sőt elterjedt a határon túl, Kárpátalján is. Többek mellett a keresztszemes hímzés beregi múltjáról és jelenéről beszélgettünk Prófusz Mariannával, a népművészet mesterével.
Hegedűs Csilla
– Bereg vármegye volt központjában, Bereg-vidéken dédnagyanyáink sajátos hímzésvilágot alakítottak ki. Gyönyörű keresztszemeseket készítettek, a háztartásban használandó textíliákat, esküvői kendőket, számos abroszt, kötényt, szekrénycsíkot hímeztek, ami akkor mindenki számára természetes volt, hiszen ezek hozzátartoztak a mindennapi élethez. Főként meggypiros és indigókék fonalat használtak a növényi – rózsa, tulipán, szegfű, rozmaring, makk – mintákhoz, tehát mindazt, amit a környezetükben láttak, megelevenítették a vásznon.
Maguk készítették a házi vásznat is, ugyanis a múlt században és azelőtt természetes volt, hogy kendert és lent termesztenek, majd azt feldolgozzák, s abból az asszonyok kalákában, saját maguk állították elő a vásznat, amit főként keresztszemes hímzéssel díszítettek a hosszú téli estéken – idézte fel a régmúlt időket Prófusz Marianna.
A II. világháború után mindez megváltozott, mert nem volt lehetőség sem a len, sem pedig a kender termesztésére, nagyon sok helyről még a szövőszék is elkerült, mert azt gondolták, arra már nincs szükség. Talán a még meglévő vásznakra hímeztek az asszonyok, a megfont fonalakat felszőtték, később pedig rongyszőnyegeket (pokrócot) készítettek az elhasznált ruhákból, ami szintén a ház belső díszítésére, komfortosabbá tételére szolgált. De néhány év elteltével ismét a szövőszék elé ültek az asszonyok, főképpen Nagyberegen, Beregújfaluban és Kígyóson.
– A református levéltárban találtunk egy iratot, mely igazolta, hogy 1939-ben a nagyberegi református lelkész kérte a vásárosnaményi háziipari szövetséget, hogy bedolgozhassanak a beregi asszonyok. Aztán az ’50-es évek végén, amikor Nagyberegen megalakult a Lenin Kolhoz, Antonik Tibor felesége, Antonikné Polonyi Katalin felfigyelt a nagyberegi asszonyok munkáira, s maga köré gyűjtötte őket. Majd a ’60-as évektől, amikor Beregszászban és Ungváron is kiállítást szerveztek,
kiderült a szövés, hímzés kiváló pénzkeresési lehetőség.
A felgyűjtött mintákat a ’60-as évek igényeihez igazítva megszerkesztették, ebbe a szerkesztésbe a piros-kék színvilág piros-feketére váltott, de ugyanazokat a motívumokat hímezték. Legalább hatvan, főként beregújfalui asszony készítette a keresztszemes hímzéseket, Nagyberegen pedig közel harmincan szőttek. Sok megrendelést kaptak, s olyan rendezvényekre jutott el a beregi szőttes, mint például a Moszkvai olimpia. Ezután lett igény arra, hogy ne csak otthon szőjenek az asszonyok, hanem brigádban, egymás keze alá dolgozva. Maga a szövés folyamata ugyanis többrétű: fonal-felgombolyítás, felvetés, nyüstbefogás, s végül maga a szövés, majd az eldolgozás, rojtkészítés.
– Mikor csatlakozott ehhez a csodálatos művészi világhoz?
– A középiskola elvégzése után kerültem a szövőcsoportba, az esztovátát 1976 novemberében állítottam be, s azóta folyamatosan szövök.
A fénykorát élte azokban az években a beregi szőttes, Kárpátalján nem volt étterem, amit ne a mi szőttesünk díszített volna.
Amikor Rákóczi-mintájúakat rendeltek Németországba és Japánba, akkor csatlakoztam a munkához, immár intenzíven. Az akkori vezetőség, felismerve a beregi szőtteskészítés fontosságát, lehetőséget adott arra, hogy azt az iskolában is oktassák. Így 1979-ben a nagyberegi középiskolában Antonikné Polonyi Katalinnal összeállítottuk a tantervet, és elkezdődött a szövés oktatása.
Nagyberegen mind a mai napig tanítják a szövést, Marianna több mint harminc évig oktatta ezt a szép mesterséget, s immár a tanítványai vették át a stafétabotot. Elmondta, eleinte csak a 9-10. osztályosok részére heti két órában, jelenleg már heti hat órában oktatják a szövést, mindig a megújított, átdolgozott tantervnek megfelelően, az oktatáshoz hét esztováta áll a rendelkezésükre.
– A tanulók az alapoktól indulnak, a vetéssel kezdik, aztán elsajátítják a különböző technikákat, megtanulják a szedettest és a csipkeszövést, illetve a keresztszemes hímzést, azsúrozást és a rojtkötést is. A vizsgamunka eleinte a keresztszemes volt, aztán a szövöttre tértünk át. Az alkotások az iskola szőttesmúzeumában láthatók.
– Öröm hallani, hogy a mai fiatalok is szívesen tanulják a szövést, tehát mondhatjuk, hogy nem a reneszánszát éli ez a mesterség, hanem ki sem ment a divatból.
– Így van.
Ki sem ment a divatból. Igyekeztünk életben tartani, bár a ’90-es években ez nem volt egyszerű,
mert feloszlott a szövőcsoport, nem volt anyagellátás, de ahol egy kis lehetőség adódott arra, hogy fennmaradjon ez a mesterség, mi éltünk vele. Szerencsére a fiatalok, közöttük sok volt tanítványom is telente a mai napig előveszi az esztovátát, és készítik a remekműveket, s ami a legfontosabb, átadják tudásukat a felnövekvő nemzedéknek akár az iskolában, akár az iskolán kívül.
– Az, hogy a keresztszemes hímzés hungarikum lett, ad-e pluszt a Bereg-vidéknek?
– Természetesen. Ez óriási megtiszteltetés, nemcsak a csonka Beregnek, hanem minden beregi embernek. Nagyon tiszteletreméltó, hogy Vásárosnaményban is tovább folytatják a keresztszemes hímzést, több kiadvány is megjelent erről.
Nézzék meg az erről készült KISZó-videónkat is:
