Tóth Gyula célja megismerni, megérteni, megbecsülni és továbbadni a magyar értékeket. Mindezt a fafaragó tiszta szívvel, józan ésszel igyekszik megvalósítani. Nem szeret dicsekedni. Munkái magukért beszélnek.
Simon Rita
A fafaragás gyerekkorától az élete része. A szülei (az édesanyja is!) megélhetésből faragtak. Az édesapja amint észrevette, hogy a fia keze is rááll, munkára fogta otthon. Egy beregszászi szakközépiskolában tanult asztalosnak. Viszont ott csak a betanított munkát végezhették, nem hagyták a diákokat kibontakozni. A katonai szolgálat után, jobb híján, visszament a beregszászi gyárba dolgozni.
– Közben farigcsáltam, bútordíszeket készítettem, mivel már akkor sem elégített ki a gyári monoton munka – magyarázza Tóth Gyula. – Mindig is nagy álmokat, terveket szőttem, csak akadozott a megvalósítás. Közben megnősültem, Tiszaújlakra kerültem. A kolhozban dolgoztam, anyagkihordó voltam.
A munka mellett elszegődtem egy tiszabökényi asztaloshoz inasnak, akitől végre elleshettem a szakmát.
Számtalan asztalosmunkát készített. Egyszer akadt egy megrendelője, aki sajátos díszítést kért. Akkor mélyült el igazán a faragásban. Amit nem tudott géppel elvégezni, azt megoldotta kézzel. Így, autodidakta módon elsajátította ezt is.
– Arra vágytam, hogy vége legyen ennek az állandó mókuskeréknek, és szabadon alkothassak. Azt formálhassam meg, amit én szeretnék, ne a megrendelő igényeit kelljen kielégíteni. Mostanra elértem ezt. Eljutottam oda, hogy a magam örömére faraghatok. És? Néha nem jut eszembe semmi, vagy olyat csinálok, amire nincs igény. Ha nincs sürgés-forgás, inspiráció, társaság, akkor lelassul minden, és a gondolataim is megállnak.
Ahhoz, hogy alkossunk, és megéljük azt az igazi életet, amire Isten teremtett, család, közösség kell. Egyedül nem fogunk prosperálni.
Az a célom, hogy megismerjem, megértsem, megbecsüljem és továbbadjam nemzetünk múltját, kultúráját, hagyományát. Ha hagyjuk, hogy ezek a kincsek összemosódjanak, elsilányuljanak, akkor idővel elvesznek, értéktelenné válnak.
Ha ideje engedi és épp nincs világjárvány, alkotótáborokban, fesztiválokon vesz részt, de a budapesti Mesterségek Ünnepére is kilátogatott már. Legszívesebben vésővel dolgozik, a bicskát főleg gyerekként alkalmazta. Manapság elsősorban használati tárgyakat ékesít magyar motívumokkal. Mindennek a lelkét látja, a dolgok belső értékeire figyel.
– Volt már arra példa, hogy ránézett valamire, és tudta, mit fog belőle faragni?
– Pont erre törekszem. Egyre gyakrabban indul így a munka. Sok fadarab áll még itthon, amelyek arra várnak, hogy megtalálják az ideális formát. Óvatosan kell hozzájuk nyúlni, ugyanis a fák alapból csodás mintával rendelkeznek. Nem faraghatok belőlük akármit, mert elrontom azt, amit az Isten oly szépnek teremtett.
Az 57 éves férfi szeretne látványosat és maradandót alkotni, amely tükrözi a magyarságunkat. Úgy véli, mindenki olyannak látja a világot, mint amilyen ő maga.
– Keressük a lehetőségeket, azt, hogyan tudnánk kiteljesedni és nyomot hagyni magunk után. Néha azonban nem vesszük észre, mit kellene tenni. Amikor a Karácsfalvai Görögkatolikus Líceumban fafaragó szakkört vezettem, akkor mindig elmondtam a fiúknak: a fafaragás azzal kezdődik, hogy megtanulunk fát ültetni és oltani. Addig nem vehetünk el egy életet, amíg nem tudunk újat adni.
