Közvetlen, barátságos, beszédes. Minden szabad percét családjával, gyermekével tölti. Emellett folyamatosan képezi magát. Vallja: akinek lehetősége van erre, az tegye meg, mert a tudás így vagy úgy, de kamatozik az életben. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Adamczyk Katalin, a Tiszacsomai Községi Óvoda vezetője.
Hegedűs Csilla
– Hol, és hogy telt a gyermekkora?
– Tiszacsomán születtem, itt is nevelkedtem, a helyi középiskolában kezdtem el a tanulmányaimat. A gyermekkorom nagyon szép volt, az alsós tanító nénink, Pál Ildikó megszerettette velünk a tanulást. Úgy vélem, hogy az iskolai első négy év meghatározó egy gyermek életében, mert ez az a fundamentum, amire később építkezhetünk. Tizedik osztálytól a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban tanultam, ahol ugyan hároméves volt a képzés, de én két év után leérettségiztem, hogy egy évvel hamarabb felvételizhessek a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára. Ez így is lett, a főiskola magyar nyelv, irodalom és történelem szakát fejeztem be.
– Hogy lett önből óvodapedagógus?
– Frissdiplomásként nem tudtam elhelyezkedni a környéken, mint tanár, ám a szomszéd településen, Macsolán óvodapedagógusi állást találtam. Tetszett a kihívás, de tudtam, ha ebben a szakmában akarok maradni, óvodapedagógusi diplomát kell szereznem. Így 2013-2015 között a Rivnei Sztepan Demjancsuk Nemzetközi Közgazdasági és Humán Egyetemen tanultam, óvodapedagógus és alsós tanítói diplomát szereztem. Közben a szülőfalumban megüresedett az óvodavezetői pozíció, engem kértek fel annak betöltésére, amit nagy örömmel el is vállaltam.
– Fiatalon lett vezető. Kihívást jelentett ez önnek?
– Nagy kihívásnak éreztem, hiszen összetett és felelősségteljes feladat. Ám az évek során sikerült belerázódni, mára már nem jelent problémát a gyermekintézmény igazgatása. 2017-ben megszületett a kislányom, három évig otthon voltam vele, de aztán visszatértem a munkámhoz.
– A jó vezető határozott. Ön az?
– Igen. Bár amikor kineveztek az óvoda élére, egy kicsit tartottam attól, hogy az ott dolgozók nálam mindannyian idősebbek voltak, egy jól összeszokott társaság. De nagy előnyömre szolgált, hogy én is helyi vagyok, a munkatársaim kislány korom óta ismertek, tudták, jószándékú ember vagyok, ezért nyitottak voltak, és hamar elfogadtak vezetőjükként.
– Szokott halogatni?
– Igen, sajnos szoktam. Tavaly ősszel a Debreceni Egyetem humán és társadalomtudományi karán néprajz és kulturális antropológia doktori képzésre felvételiztem, Hunyadi János ösztöndíjjal sikerült felvételt nyernem. Most a doktori disszertációmat írom, az első vizsgaidőszakon vagyok túl, rengeteg volt a tanulnivaló, no ezeket hajlamos vagyok halogatni. Tízéves kihagyás után kicsit nehéz volt rászedni magam arra, hogy visszaüljek az iskolapadba, ezt a döntést is halogattam, de szerencsére olyan tanáraim voltak a főiskolán, mint Vári Fábián László és Váradi Natália, akikkel nem szűnt meg a kapcsolat, és mind a mai napig támogatnak, biztatnak, ezért kimondhatatlanul hálás vagyok mindkettőjüknek.
– Hogy áll a pontossággal?
– Igyekszem pontos lenni.
– Említette a kislányát. Hány éves a gyermeke, és mennyire változtatta meg az életét anno a kis jövevény?
– Bogumila négy és fél éves, 2017. augusztus 17-én született. Ez a dátum nekünk addig gyásznap volt, ugyanis három évvel azelőtt ezen a napon hunyt el nagymamám. De a gyermekem születésekor ez megváltozott. Talán nagymamám üzenete, hogy ezen a napon inkább a születést ünnepeljük, s ne a halál miatt szomorkodjunk. Bogit mindenki nagyon várta, a család apraja-nagyja, mindkét oldalon első unoka volt. A mi családunkban már hosszú évek óta nem volt kisbaba, így teljesen átrendeződött az életünk, mindenki nagyon vigyázott a mi szemünk fényére, ő lett a központ, és a mai napig körülötte forog minden. Hiszem, hogy a legnagyobb kincs és öröm, ami egy nő életében megtörténhet, az az, hogy anyává válik.
– Aggódó szülő?
– Igen, de anyukám még nálam is jobban aggódik mindenen. Mind a mai napig félt, és a nővéremet is. Az unokájáról nem is beszélve. Ha megyünk valahová, ránk szól, hogy jól öltözzünk fel, meg ne fázzunk. Lehet, néha már picit túlzásba is viszi az aggódást, de ez nem baj, mert így érezteti, milyen fontosak vagyunk neki.
– A kislánya abba az óvodába jár, ahol ön vezetőnő?
– Igen. Eleinte elég nehéz volt, mert folyamatosan rajtam csüngött, de ahogy nő, őt is egyre jobban lekötik a foglalkozások, és hála Istennek jólérzi magát a gyerekek társaságában. Most már úgy van, ha akar valamit tőlem, akkor bekopogtat az ajtómon, és szól, hogy anya, én vagyok az, a lányod. Ez annyira aranyos, és egyben vicces is.
– Hogyan kezeli a csalódást?
– Nehezen dolgozom fel. De úgy vélem, erre az egyik legjobb gyógyír, ha kiírhatjuk magunkból a sérelmeket, a rossz tapasztalatokat. Viszont én az írás mellett szavakban is kiadom magamból, ami segíti a feldolgozást. Ez sokszor nem tetszik a másik félnek, de úgy érzem, ahhoz, hogy könnyítsek a lelkemen, el kell mondani, mi bánt, mi fáj. És ezzel a másik ember is lehetőséget kap, hogy elmondja az ő álláspontját.
– Mit szokott írni?
– Egy gyermekkori karácsonyi élményemet vetettem papírra novella formájában, ami első helyezést ért el a Debreceni Nagycsaládosok Országos Egyesületének irodalmi pályázatán. Ez óriási sikerélmény volt számomra, és bátorított a folytatásra. Így még ugyanabban az esztendőben a Békéscsabai Jókai Színház és a Petőfi Irodalmi Ügynökség felhívására, az Egy vérből valók vagyunk című drámapályázatra elküldtem egy trianoni témájú színművet. Ez egy testvérpár tragédiáján keresztül mutatja be Kis- és Nagyszelmenc elszakításának történetét, ami különdíjban részesült. Most pedig szó esett arról, hogy esetleg játékfilm vagy színpadi előadás készülhet belőle. Mindkettő óriási háttérmunkát és sok anyagi befektetést igényel, így ennek a hogyanja és mikéntje még nincs konkretizálva, de beszéltem már film- és színházrendezőkkel, ezért nincs kizárva, hogy a közeljövőben színpadon vagy filmvásznon is látható lesz a történet. A Palóc Társaság a Magyar Kultúra Napjára minden évben esszépályázatot ír ki, és tavaly ezen is első helyezést értem el Megfogyva bár, de törve nem című, a kárpátaljai magyarságról szóló esszémmel. Idén pedig ugyanezen az esszépályázaton második lettem. Nagyon szeretem magam fejleszteni, ezért jelentkeztem Lackfi János, híres magyar kortárs író online kurzusára.
– Mit csinál, amikor valóban pihen? Van hobbija?
– Régebben nagyon szerettem zongorázni. Aztán festegetni, rajzolni, horgolni. Mindent, ami kézügyességet igényel. Mostanában ezekre kevesebb időm marad, de a kézműveskedés újra előjön az életemben, a kislányommal szoktunk ilyesmivel foglalkozni. Emellett nagyon szeretek kirándulni. Tavaly nyáron sikerült a családdal elmenni Zatokára, egy tengerparti üdülőközpontba, amit mindannyian nagyon élveztünk. Az alatt a tíz nap alatt valóban csak a pihenésről szólt minden, sok erőt adott, és fel tudtunk töltődni.
– Idén is terveznek hasonló pihenést?
– Nagyon szeretnénk megismételni. Meglátjuk. Reméljük, hogy sikerül összehozni, és ismét lesz alkalmunk telefon- és számítógépmentesen pihenni, kikapcsolódni, ha csak egy pár napra is, de kizökkenni az itthoni rohanásból, és feltöltődni testileg, szellemileg a következő időszakra.
