Megértő, laza és segítőkész. Olykor kissé naiv, jószívűségével vissza is élhetnek. Tudásszomját a fizika és a matematika oltotta. Kitartó és összeszedett, nagy munkabírású. Képes egyszerre több mindenre is figyelni. Szeret egyedül dolgozni. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Bán Henrietta, az Ungvári Magyar Tannyelvű Elemi Iskola és Drugeth Gimnázium fizikatanára
Simon Rita
– Miért választotta a fizikát?
– Alsó osztálytól kezdve szerettem a matematikát, érdekelt, mi, miért történik, magyarázatot akartam kapni a körülöttünk lévő dolgok működésére. Ezt a vágyamat a fizika elégítette ki, a tantárgyban megtaláltam azt, amire kíváncsi voltam. Ezért már 7. osztályban eldöntöttem, hogy fizika szakra megyek, csak nem tudtam eldönteni, hogy a pedagógusi pályát vagy a kutatást válasszam. Akkor még nem is gondoltam volna, hogy a fizika valóban ennyi mindenre választ ad, és ennyire izgalmas. A Batári Általános Iskola után a Nevetlenfalui Középiskolába, majd a Tiszapéterfalvai Református Líceumba mentem. Az érettségi után az Ungvári Nemzeti Egyetem Ukrán–Magyar Oktatási és Tudományos Intézetébe felvételiztem. Anyukámnak nagy álma volt, hogy orvos legyek. S bár tudtam, hogy engem a fizika vonz, nem szerettem volna csalódást okozni neki. Annak érdekében, hogy kicsit a kedvére tegyek, benyújtottam a papírjaimat az orvosi, illetve a gyógyszerészeti szakra is. Nem bírom a vért, s nem is éreztem magamat alkalmasnak erre a hivatásra. Tudtam, hogy ezekre a képzésekre általában túljelentkezés van, így úgysem vesznek fel állami ösztöndíjjal, míg a fizikára simán bekerülhetek. A fizikát az anyanyelvemen szerettem volna tanulni, ami sikerült is. A mesterképzést matematika-informatika irányon is elvégeztem. Fizika és csillagászat szakon pedig elkezdtem a doktorit. A témavezetőmmel annyira egymásra hangolódtunk az évek alatt, hogy meg sem fordult a fejemben külföldön folytatni a tanulmányaimat.
– Mivel tudja kivívni a tiszteletet fiatal pedagógusként?
– Már az alapképzés elvégzése után munkába álltam az Ungvári Magyar Tannyelvű Elemi Iskola és Drugeth Gimnáziumban. Immár négy éve tanítok fizikát. Nem terveztem az egyetem melletti munkát, de jött a lehetőség, és én éltem vele. Nem volt egyszerű két szakot párhuzamosan vinni, és még mellette helytállni egy teljesen új környezetben is. A legnehezebb az volt, hogy a végzős tanulók olykor úgy tekintettek rám, mint a kortársaikra. Ilyen esetben mindenhol előfordul, hogy szemtelenkednek. A tanítás terén sem rendelkeztem gyakorlattal, az első félév rázós volt. Azt vallom, ahhoz, hogy a tanulók pozitívan viszonyuljanak hozzánk, a tanárnak meg kell szerettetnie magát a gyerekekkel, és a tantárgyat is vonzóvá kell tenni. Mert ha a gyereket valami nem érdekli, akkor nem fog erőfeszítéseket tenni annak elsajátítására. Viszont ha már a tanárral is szimpatizál, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy figyelni fog és hallgat rá, teljesíti az általa kért feladatokat. A pályám elején nagyon szigorú voltam, sokat követeltem. Most már talán egy kicsit engedékenyebb vagyok, de még mindig nem a laza tanárok csapatát erősítem. Ettől függetlenül igyekszem rugalmas lenni, főleg az online oktatás terén. A diákok tudják, hogy vannak elvárásaim, de senkinek sem harapom le a fejét. Ha valamit nem értenek, akkor órán kívül is felhívhatnak egy előre egyeztetett időpontban, és elmagyarázom, megmutatom nekik többször is, mit hogyan kell csinálni.
– Emellett folytatja a kutatást is. Itthon képzeli el a jövőt?
– Másodéves PhD-hallgató vagyok, még két évem maradt, hogy megírjam a disszertációmat. Most erre szeretnék koncentrálni. Nem egyszerű a tanítás mellett, hiszen készülni kell az órákra, a labormunkákat ki kell javítani. Mindenképp be szeretném fejezni a doktorit, viszont az itthon maradás most rendkívül sok mindentől függ. Azt sem tudom még pontosan, hogy kutatóként vagy pedagógusként képzelem el magam a jövőben. Korábban az előbbi mellett tettem volna le a voksomat, de mostanra már a tanítást is megszerettem.
– Mivel szokott kikapcsolódni?
– Nincs különösebb hobbim, olvasni szeretek, ha van rá időm. Az internet néha beszippant, a sok információ olykor órákra leköti a figyelmemet.
– Hogy áll a pontossággal?
– Jellemzően korábban érkezem a megbeszélt időpontnál. Mindig törekszem a pontosságra, ám ha mégis úgy alakul, hogy késni fogok, akkor előre szólok. A határidőket is tartom, általában egy nappal korábban leadom a szükséges feladatot.
– Ad a megjelenésére?
– Szeretek elegánsan öltözni, viszont a sminkeléssel való bíbelődés nem az én stílusom.
– Mi az, amit kevesen tudnak Önről?
– Sokan tudják, hogy édesszájú vagyok, azt viszont kevesen, hogy szeretnék egy profi cukrásztól tanulni, annak érdekében, hogy elsajátítsam a tudnivalókat és otthon finomságokkal kényeztethessem majd a családomat.
– Csapatjátékos?
– Inkább magányos farkas. Nem okoz problémát, ha egyedül kell elvégeznem a munkát, sőt, úgy talán még alaposabban kidolgozom. Amennyiben csapatban kell együttműködnöm, próbálom jólérezni magam, megtalálni a hozzám illő feladatot, hasznosítani a tudásomat. Meghallgatom mások véleményét, de a sajátomat is kinyilvánítom. Nem szokásom az okoskodás.
– Halogatás?
– A kevésbé élvezetes teendőket szoktam. Például a labormunkák javítását. Ebben az is benne van, hogy reménykedem, várok, hátha pótolni szeretnének még valamit a gyerekek. Ez az „engedékenység” azonban csak a távoktatás óta jelent meg nálam. A háborús helyzet ilyen téren engem egy kicsit „megpuhított.” Egyetemi idő alatt pedig természetesen a vizsgákra való készülést szoktam elodázni. De olyan még nem volt, hogy valamilyen kötelezettséget teljesen ignoráljak.
– Feledékeny?
– Igen, éppen ezért fel szoktam írni magamnak a napi elfoglaltságaimat, mert kellemetlenül érezném magam, ha valamiről megfeledkeznék.
– Egy ölelés vagy inkább egy kedves szó?
– Mindkettő, de a személytől függ. Ha egy hozzám közel állóról van szó, akkor az ölelés sokkal többet ér, míg az ismerősöktől elég a kedves szó is.
– Mivel lehet feldühíteni?
– Elég türelmes vagyok a mindennapokban. Az igazságtalanság szokott leginkább felbőszíteni. Illetve az, ha visszaélnek a naivitásommal. Könnyen ki lehet használni a jószívűségemet, és azt, hogy mindenkiről jót feltételezek. Ezenkívül, mivel én nem igazán szoktam okoskodni, néha bosszant, ha más így viselkedik.
– Tudja leplezni az érzéseit?
– Nem, a tekintetem mindent elárul. Az arckifejezésemről könnyen le lehet olvasni, épp mit gondolok, hogyan reagálok valamire. A hangom viszont nem szoktam felemelni, még akkor sem, ha nem tetszik, amit hallok. Ritkán szoktam vitázni, inkább ráhagyom az illetőre. Legfeljebb akkor megyek bele a nézetek ütköztetésébe, ha úgy látom, érti, amivel érvelek, és ő is nyugodt hangnemben képes kifejteni a véleményét.
– Van példaképe?
– A szüleim.
– Vallásos?
– Igen. Nálam ez nem a rendszeres templomba járást jelenti, szerintem nem is ezzel kell mérni. Hiszek Istenben, bízom az irányításában. A lelkem ápolására odafigyelek. Vallom, nem attól leszünk jó emberek, ha mindenki tudja, mennyi mindent tettünk, mennyi embernek segítettünk. A jóság belülről fakad.
