Nem tudom, mióta meredek a monitorra. A háború harmadik hónapjában mi újat, figyelemre méltót, mindenki számára érdekfeszítőt, hasznosat írjak, esetleg valamilyen visszásságot állítsak pellengérre, amire máskor törekszem? De most csak egy téma körül forognak a gondolataim, kérdések sora kerül ki a billentyűk alól.
Meddig ébredünk még éjszakánként a légiriadó lélekszaggató hangjára, szorul össze a gyomrunk, a torkunk, válik szaporává a pulzusunk a veszély elmúltát jelző második szirénára várva?
Mikor tehetjük el végre a legrosszabbtól tartva harmadik hónapja összepakolt bőröndöt, mely – ha el is érjük, hogy tíz percig ne a háborúra gondoljunk – a szoba sarkában meghúzódva emlékeztet: légy résen, állj ugrásra készen!
Vajon a gyerekek mikor fognak legközelebb babával és kisautóval játszani? Mert most a légiriadós, a háborúzós, a javelinos, a putyinozós játék a divat…
Meddig vonnak felelősségre bennünket mások bűneiért, különböztetnek meg, fenyegetnek retorzióval véleményért?
A háború ukrajnaiak millióit tette földönfutóvá. Akár más megyékbe, akár külföldre menekültek, elvesztették a munkájukat és a megélhetésüket. A munkaerőpiac nagyobb része megbénult, gyárak, vállalatok álltak le, s ilyen körülmények között kell koldusbotra jutott millióknak az első sokk után kiegyenesedniük és a nulláról kezdve, a túlélés érdekében új otthont, új munkát találniuk egy idegen helyen. Mert az elmúlt hetek megmutatták, hogy sok a segítőkész ember, de az ő türelmük, adakozási lehetőségük sem végtelen. A teljes körű agresszió előtt dolgozó ukrajnai lakosság mintegy fele jövedelem nélkül maradt. S ez nem csupán gazdasági gondokat, annál jóval komolyabb, szociálpszichológiai problémákat vet fel. Mert a munka egyet jelent a megszokott életmódunkkal, a kommunikációval, az időbeosztással, vagyis a stabilitással, a biztonsággal, a magabiztossággal, az önbecsüléssel. Mennyi idő múlva kapják vissza a háború áldozatai az ellopott életüket?
A kilátástalanság, a páni félelem, a bizonytalan jövő rémképe hány hónap, év, étvized múlva oldódik fel a rakétabecsapódás elől egy szál ruhában menekülőkben? És bennünk, akik a tévé képernyőjéről, az online felületekről vég nélkül zúduló borzalmakat közvetve éljük át a háborút?
És mikor szűnik meg végre az ideológiai alapon kialakuló felsőbbrendűség, gyűlölet, értelmetlen öldöklés, pusztítás?
Hozd el, Istenem végre a szabadítást! Legyen béke!
