Közvetlen, energikus, jó humorú, munkájában közismerten lelkiismeretes. Szakmája egyben a hobbija, azt vallja, a világ legszebb hivatása az övé. Mindmáig édesapja a példaképe, akinek nem kis szerepe volt abban, hogy erre a pályára lépett. 1999-ben vette át sebész szakorvosi diplomáját a Lembergi Nemzeti Egyetemen, 2006-ban megvédte a kandidátusi disszertációját. Folyamatosan képezi magát mind Ukrajnában, mind külföldön, így több új eljárást is alkalmaz szülővárosában. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége dr. Varga Lajos Fodó Sándor-díjas sebész, az Ungvári Nemzeti Egyetem sebészeti tanszéke továbbképző intézetének előadója.
Magyar Tímea
– Mi a legnagyobb félelme?
– Hogy nem tudok segíteni, nem leszek képes megoldani az adott beteg problémáját. Hogy olyan feladattal találom szembe magam a hasüregben vagy máshol, amit technikailag nem fogok tudni kiküszöbölni.
– Hogyan küzd eme aggálya ellen?
– Ennek több formája van. Két kategóriára választom a műtéteket: egyikbe a rutinbeavatkozások tartoznak, melyeket már 24 éve napi szinten végzek. Ezekre – mint például egy laparoszkópos epeműtét, lágyék- vagy púpsérv, egy vakbél eltávolítása – pluszban már nem kell készülni, mert tudom mi vár rám. De vannak olyanok, amelyek nagyobb előkészítést igényelnek, konzíliumot kell tartani a kollégákkal, meg kell vitatni több eljárási lehetőséget és egy teljes szakembergárdával látunk hozzá. Ez többnyire az onkológiai betegségeknél fordul elő. Plusz annyira gyorsan fejlődik az egészségügy, hogy továbbképzés nélkül lehetetlen lépést tartani vele. Az elmúlt két évben a világjárvány miatt sajnos számos tanfolyam lehetőségétől elestünk, az online konferenciák nyilván nem helyettesíthetik a klinikai gyakorlati képzést. De Magyarországon a debreceni Kenézy Klinikán mindig szívesen látnak egy-egy szakmai továbbképzésre.
– És mi a helyzet az egyetemi diákok gyakorlati képzésével? Az elmúlt két évben többnyire online oktatás folyik a felsőfokú tanintézetekben is…
– Katasztrofális a helyzet. A sebészeti tanszéken rezidensekkel és a megyében dolgozó sebészekkel foglalkozom, s bizton állíthatom, hogy online nem lehet a gyakorlati részt elsajátítani. A rezidensképzés lényege, hogy az elméleti téma után jönnek velem a műtőbe, ahol asszisztálnak, elvégzik a sebkötözést, végigkísérik a beteg ellátását, és közben megvitatjuk a szakmai kérdéseket. Ennek ez a rendje. Pluszban az oktatási reform is negatívan befolyásolja az oktatás menetét: egyetemi éveim alatt soha nem fordult elő, hogy annak kapcsán kaptunk volna érdemjegyet egy vizsgán, mert jól teljesítettünk a szemeszter alatt. A mostani diákok nem emlékeznek rá, mikor vizsgáztak utoljára, mert ha elég modulpontot gyűjtenek, automatikusan megvan a vizsgájuk. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy az elmúlt két évben a járvány miatt zárva voltak a kórházak a hallgatók előtt, tehát nem jutottak gyakorlati képzéshez, nem lehetünk túl optimisták tudásuk minőségét illetően.
– Emlékszik az első vágásra?
– Egyetemi éveim alatt az agysebészeten dolgoztam ápolóként, ott mindig volt lehetőségem vágni, varrni. Önálló műtétem először rezidens koromban volt, egy vakbélműtétet végeztem az Ungvári Városi Kórházban Petneházy Dezső doktor úr felügyelete alatt, neki volt türelme a rezidensekhez. Több ezer műtétre nem lehet emlékezni, de majd minden olyan beavatkozást fel tudok idézni, ami valamiben eltért a szokásostól.
– Orvoscsaládból származik, édesapja kardiológus, évekig az Ungvári Járási Egészségügyi Osztály vezetője, édesanyja gyógyszerész volt. Evidens volt a pályaválasztása?
– Szüleink egyáltalán nem forszírozták, hogy a nővérem és én kövessük őket. Viszont otthon mindig szakmáztak, aput gyakran elkísértem a pácienseihez. Nyolcadikos koromban már tudtam, melyik vezetéket hová kell kapcsolni a hordozható EKG-készüléken. Így aztán korán eldöntöttem, hogy én is embereken szeretnék segíteni.
– Soha nem merültek fel kétségei döntése helyességét illetően?
– Soha nem bántam meg, mert szerintem ez a világ legszebb hivatása. Kétségbeesett voltam, ha például elvesztettem egy beteget stb., de a sikerek, a gyógyult páciensek mindig túllendítettek a holtponton.
– Rendszeresen fogad az egyik ungvári magánklinikán is. Nem túl megterhelő ennyi fronton helytállni?
– Nem vállalom túl magam. Másodszor, azért éltem a felkéréssel, mert a magánklinikán olyan műszaki feltételeket tudnak biztosítani, amelyek az általam elsajátított legújabb eljárásokhoz szükségesek. Sajnos a kommunális intézmények ezeket mindmáig nem engedhetik meg maguknak.
– Többórás műtétekhez megfelelő állóképesség szükséges. Mit tesz az egészsége érdekében?
–Fiatalkoromban vízilabdáztam, ezért az úszás mindmáig a szenvedélyem. Volt, hogy részt vettem a Balaton átúszásában is. Mostanában heti háromszor megyek le a medencébe. Más napokon is legalább 45 percet szánok rá, hogy fussak, tornázzak az edzőteremben. Mert megfelelő fizikai felkészültség nélkül nem tudnám végigcsinálni a hét-nyolc órás műtéteket.
– Család?
– A feleségemmel 25 éve élünk házasságban, még az egyetemen ismerkedtünk meg. Ő mentőorvosként dolgozik. A lányunk 24 éves és most ötödéves a Pécsi Orvostudományi Egyetemen. Úgy döntött, gyermeksebész lesz.
– Nem túl gyakori mifelénk a női sebész.
– Ez tény, de én találkoztam már olyan hölgysebészekkel, akiknek nyugodtan a kése alá feküdtem volna. Minden attól függ, mennyire tudja valaki kezelni a stresszt, ami ezzel a szakmával jár, mert a technikai fogásokat mindkét nem el tudja sajátítani. Szóval ez személyfüggő. Láttam én már rossz férfisebészt is.
– Hobbi?
– Sok zenét hallgatok, még a műtétek alatt is. A csapatomban már összecsiszolódott a zenei stílusunk, főleg rockzenei számokból álló válogatás szól halkan nekünk. Szívesen kirándulok az erdőbe, ez relaxál.
– Szabadsága idején hol tud a legjobban kikapcsolódni?
– Elsősorban a tenger tölt fel, ám ott sem tudok sokáig egy helyben maradni. Bár a világjárvány miatt az utóbbi időszakban nem jutottam el ilyen helyekre.
– Egy időutazás során melyik irányba indulna el?
– Előre, legalább száz évvel. Érdekel, mi vár ránk a jövőben.
– Mekkora a baráti köre?
– Igazi barátom nem sok van, de rájuk mindig jut időm. És ez fordítva is igaz.
– Van bakancslistája?
– Mind szakmai, mind magánéleti. Hivatásomban például számos kihívás van, melyekkel meg akarok birkózni, magánemberként pedig beutaznám a világot.
– Miről szeretne ismert lenni?
– Ha az emberek úgy fognak emlegetni, mint annak idején édesapámat, annál több nem is kell. Nagy példaképem volt minden szempontból. Boldog vagyok, hogy egykori páciensei gyerekeit, unokáit kezelhetem és számomra az a legnagyobb dicséret, amikor azt mondják, hogy „olyan vagy, mint édesapád.” Mert az emberség a sebésznél is elvárás. Arra tanítom a diákjaimat, hogy késhetnek tíz percet a műtétről, elfelejthetik az adminisztrálást, de arra mindig szánjanak időt, hogy a beteggel naponta, nyugodt hangnemben elbeszélgessenek. Sőt, ha egy mód van rá, többször is. A páciens számára az ő esete a legfontosabb, és ha nem tájékoztatják, nem nyugtatják meg, aggódik.
– Máig vitatott kérdés, a rossz hírt közölni kell-e a pácienssel?
– Én az utóbbi tíz évben annak a híve vagyok, hogy el kell mondani, mire számíthat, hacsak a család nem kéri ennek az ellenkezőjét. Több esetben tapasztaltam, hogy egészen másként alakult volna az érintett család élete, ha a beteg tudja, hogy már nem sok ideje maradt hátra.
– Mikor sírt utoljára?
– Igyekszem nem kimutatni a fájdalmamat, befelé sírok. Utoljára két éve, édesanyám halálakor volt könnyes a szemem.
– Számos magyar ajkú kollégája kivándorolt. Önt mi tartja itthon?
– Néha kapok ajánlatokat. Ha régebben fel is merült bennem az elvándorlás lehetősége, ma már nem. Jólérzem magam Kárpátalján a nehézségek ellenére is. Én itt vagyok itthon.
