Az ENSZ szerint már több mint 14 millió ukrán hagyta el az otthonát a háború kitörése óta. Nagyjából hatmillióan távoztak külföldre, míg nyolcmillió ember az országon belül váltott lakhelyet. Május huszadikai adatok szerint Lengyelország közel 3,5 millió, Románia több mint 943 ezer, Magyarország mintegy 650 ezer, Moldova 468 ezer, Szlovákia 435 ezer ukránt fogadott be.
Csehország 350 ezer vízumot ígért az ukrán menekülteknek. Az már más kérdés, hogy a csehek azóta már visszafelé küldenék az oda érkező, európai uniós állampolgársággal is rendelkező embereket – elsősorban romákat –, mert nem tudnak mit kezdeni velük. Szigorítottak is az ukrajnai menekültek befogadásának szabályain, hogy kiszűrjék az esetleges visszaéléseket. Leszögezték, ezek a személyek nem jogosultak Csehországban semmiféle védelemre és segélyre. Több mint 700 ezer ukrán – 40 százalékuk gyerek – ment Németországba. De szerte az Európai Unió 27 tagállamában és az Egyesült Királyságban, Amerikában, Kanadában is vannak menekültek.
Habár a legutóbbi adatok szerint már 1,8 millió ember visszatért Ukrajnába, enyhe túlzással még most is kijelenthetjük: az egész világ ízelítőt kap az ukránokból.
Éppen ezért nem mindegy, hogyan viselkednek, milyen képet festenek magukról, és ezzel az egész országról. Nem szabad egy-két ember magatartásából általánosítani és következtetéseket levonni az egész nemzetre vonatkozóan, de a tapasztalat azt mutatja, sokszor mégis így történik.
Az elmúlt három hónapban beszámoltak visszaélésekről, szemtelen segélykérőkről, munkakerülőkről, de még olyanról is, hogy az ukrán menekült hölgy elcsábította az őt befogadó kétgyerekes apát és együtt leléptek… Nyilván nem ezekre a szélsőséges esetekre gondolok, de ez is foglalkoztatja a közvéleményt.
Koncentráljunk inkább arra, hogy a menekült – legyen belső vagy külföldön menedékre találó – hogyan pozicionálja magát. Köszönetet mond-e a segítségért, vagy magától értetődőnek veszi, és még urambocsá’ követelőzik. Visszafogja-e magát, vagy mindenáron a középpontba akar kerülni, az áldozat szerepében tetszelegni. Próbál-e valamit önerőből csinálni, vagy csak a segélyekből akarja kihúzni, amíg lehet. Megérti-e, hogy új környezetben van, és alkalmazkodnia kell.
Érthető, hogy nehéz lelkiállapotba került az, aki mindenét elvesztette. Vagy ha nem is rombolták le az otthonát, de már hónapok óta nem mehet haza, ami rányomja bélyegét a kedélyére. Meglepő, hogy a legtöbbször nem azok attitűdjével van gond, akik egy menekültszálló padlóján matracokon alszanak…
Végtére is, aki birtokában van némi intelligenciának és alapvető illemtudásnak, az nem viselkedik vérlázítóan még ebben az embert próbáló helyzetben sem.
De nem csak róluk van szó. Rólunk is. Minket is figyelnek, itthon és külföldön egyaránt. Nem mindegy, hogyan reagálunk egy-egy hírre, eseményre, mit mondunk, írunk meggondolatlanul. Árgus szemmel figyelik a mi hozzáállásunkat is a többségi nemzethez, ezért tegyünk róla, hogy a viselkedésünk ne hagyjon kívánnivalót maga után!
