KISZó-kérdés – A jövőben bizakodók Istenben hisznek

Legutóbb arra voltunk kíváncsiak, hogy olvasóink bizakodva tekintenek-e a jövőre vagy sem. A nem reprezentatív felmérésben a válaszadók véleménye nagyjából 60-40 arányban oszlik meg. A borúlátók vannak többségben, akik azt mondják, semmi jót nem várhatunk a jövőben. Tekintettel arra, hogy a bizakodók nagy része viszont Istenbe bízva hisz a szebb jövőben, felkerestünk egy lelkészt is, hogy ossza meg ezzel kapcsolatos gondolatait.

Simon Rita

Berki Attila bizakodóan tekint a jövőre. A tiszacsomai férfi a pozitív életszemléletűek táborát erősíti, habár azt mondja, lelkileg kicsit megtörte a háború. „Bár a harcok messze vannak, de lélekben ott vagyunk azokkal az emberekkel” – fogalmazott.

– Nagyon szomorú, ami történik, kissé el is bizonytalanít, ám én általában pozitívan szemlélem az eseményeket. Rossz nézni ezeket a szegény embereket, gyermekeket, nőket, öregeket… Sokszor mi is sírunk, de én remélem és hiszem, hogy minden rendben lesz. Rendben kell lennie.

Mindennap kérjük az Istent, hogy országunkban béke legyen.

Füleki Dalma szintén igennel válaszolt a kérdésre. „Bízom, hogy minden rendbe jön, mert az Isten nem fog elhagyni minket!” – jegyezte meg.

A tiszaújlaki család jelenleg külföldön tartózkodik, mivel a családfőnek Magyarországon van munkája.

– Hogy mi lesz szeptemberben, nem tudjuk – jegyzi meg Dalma. – Az első osztályos kisfiunk ukrán iskolába jár. Most újraindították az oktatást. Hihetetlen. Ilyen helyzetben, légiriadó mellett iskola? Belegondolnak abba, mit csinálnak a gyerekkel? Ráadásul alá kell írnom, hogy saját felelősségre engedem iskolába a gyereket. Ezt meg hogy? Hogyan tud vigyázni a szülő a gyerekre, ha nincs is vele? A suliban és az óvodában ez a tanár, az óvónő felelőssége! Haza kellett utaznunk, hogy a kisfiú lezárja a tanévet. Tanácstalan vagyok afelől, hogy mi legyen. Sajnos úgy tűnik, megélhetési lehetőség nem lesz otthon. Pedig ott van minden, a házunk, az életünk, a család. Minden hazahúz.

De ennek ellenére bizakodó vagyok, mert tudjuk: a remény hal meg utoljára.

Sváb Kamilla kevésbé optimista. A huszonkét éves lány szerint amíg a két szembenálló fél között nem születik valamilyen megegyezés, addig a jövőnk eléggé kilátástalan.

– Csak menjünk el egy bevásárlóközpontba és nézzünk rá az árakra… Mindenki tudja, hogy ennél már csak drágább lesz minden – mondta el a kisgejőci lány. – Kárpátalján eddig is nehéz volt megmaradni.

Most még azt a nagyon kevés fiatalt is, aki talán itt tervezte a jövőjét, elriasztják a behívókkal.

És ha nincs fiatalság, nincs jövő.

Dénes-Zsukovszky Elemér a Szentírást tartja szem előtt a jelenlegi helyzetben. Elmondta, a háború kezdetén mindenütt pánikoló embereket látott, s ez hatással volt rá is.

– A családomat február 25-én azzal indítottam útnak, hogy egy-két hét és hamarosan találkozunk. Miután a feleségem és a másfél éves gyermekem elindult, bementem a parókiára, és csak sírtam – emlékszik vissza a református lelkipásztor. – Ekkor értettem meg, hogy a háborúban nincs jó búcsú. Sajnos több gyülekezeti tagtól, fiataltól is el kellett búcsúzni. Istennek hála a családom ismét együtt van. Végezzük a szolgálatokat és igyekszünk az itthonmaradottakról gondoskodni. Nyilván a helyzet és annak hosszúsága nem csak másokat próbált meg – akár idegileg, akár lelkileg – hanem bennünket is. Mégis, ahogy napról napra vártuk, hogy elmúljon ez a kálvária, rá kellett jönnünk, nem így lesz. Azt tapasztalom, hogy az elhúzódó háború nehézségek és próbák elé állította a gyülekezeteket.

Fájó ez a lelkipásztoroknak, de hiszem, fájó azok számára is, akik életük egy részét most itt hagyták – magyarázta a tiszteletes,

majd így folytatta: –Miben áll az én reménységem és hitem e mostani időben? Egyedül az Igében. Az Igében, amely által az Isten vigasztal, erősít, tanít és hálaadásra buzdít. A Kárpátaljai Református Egyházkerület a 2022-es évre meghirdette a Hálaadás évét. Felmerül a kérdés, ilyen körülmények között van-e egyáltalán miért hálát adni. A válasz igen. Elsősorban azért, mert hívő emberként tudjuk, nem hiábavaló az életünk, s azt, hogy az életünkben nincs semmi sem véletlenül. 2022. február 2-án kezdtük el olvasni Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint Ruth könyvét az Ószövetségben. Én erről a könyvről még a háború kitörése előtt egy prédikáció-sorozatot tartottam.

Mindössze 4 részből állt, de ebben benne van a mi elmúlt háborús pár hónapunk.

Röviden minden benne van, ami ma sokakat érint. Szűkölködés, anyagi nehézségek, egy édesapa, akinek gondoskodnia kell családjáról. A szereplők döntés előtt állnak, mit tegyenek, merre induljanak el. Hoztak egy döntést, el is indultak egy jobbnak tűnő irányba, a jobb és biztosabb élet reménységével. Sajnos reménységük és számításaik nem jöttek be. Meghalt az édesapa, a két fiúgyermek, és maradt egy megkeseredett nő a menyével, akik visszaindultak Betlehembe. Naomi, az anyós szülőföldjére, a kenyér házába. Isten csodálatosan tud működni és vissza is tud vezetni oda, ahol helyünk és küldetésünk van. Igen, ő még a rosszat is a javunkra tudja munkálni.

Így, mivel hálaadás éve van, én nem csak arra tekintek, hogy mi lesz holnap vagy holnapután.

Az Ige szerint (Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened az Úr – 5Mózes 8,2.) visszatekintek és emlékeztetem magam arra, hogy eddig is mennyi nehézségen át megsegítette Isten a mi népünket itt, Kárpátalján. Hálás vagyok, hogy mindig adott lelkipásztorokat, papokat, édesapákat és édesanyákat, akik a nehézségek ellenére is vállalták a megmaradást. Hiszem azt, hogy nem véletlenül hozta elénk Isten februárban Ruth könyvét, amely felhívja a figyelmünket, hogy döntéseinket Istennel hozzuk meg.

Mind a mai napig vannak nehézségek, aggodalmak. Mindkét gyülekezetben, ahol szolgálok (Borzsova és Halábor) próbálom az előttünk álló feladatokat elvégezni. Borzsován templomfelújítást végzünk.

Azért imádkozom, hogy majd amikor eljön a békeidő, és mi hálát adhatunk a felújított templomért, visszatekintve el tudjuk mondani, hogy Velünk volt az Úr, megsegített minket.

Bízom abban, hogy amikor az Isten ezt megadja nekünk, akkor a bizonyságtételünk hiteles lesz. Addig pedig kitartunk és őrizzük templomainkat, otthonainkat, és mindenkit feltétel nélkül hazavárunk.

Kiemelt kép: A 11 éves Jana a kramatorszki vasútállomást ért rakétatámadásban vesztette el mindkét lábát. Fotó: AP/Emilio Morenatti

Kiemelt képhez kapcsolódó cikk:

Elvesztették a lábukat: egy rakétatámadást átélt ukrán család története