Isten útjai kifürkészhetetlenek – szokták mondani. Különösen igaz ez egy olyan személyre, akinek korai tervei között nem szerepelt a lelkészi hivatás. Bodnár Miklós végül mégis a teológia felé fordult, és ma már felszentelt lelkészként hirdeti Isten igéjét.
Varga Brigitta
– Meséljen kicsit magáról!
– Beregszászban születtem, ott is nőttem fel. Az általános iskolát szülővárosomban végeztem, majd felvételt nyertem a Nagyberegi Református Líceumba. Sokáig tanakodtam, hogy az érettségi után merre induljak tovább. Mindig is érdekelt a történelem, a múlt rejtélyes világa.
– Végül a teológián kötött ki.
– Életem folyamán többször is éreztem, hogy megszólít az Úr, hogy nekem Őt kell követnem. Minden ember életében vannak hullámvölgyek, így történt ez velem is. Olyan a mi életünk, akár egy EKG-vizsgálat, mikor a szívverésünk papírra vetve hol fönt, hol lent ível. Akadt olyan pillanat, mikor elbizonytalanodtam, felvetődött bennem, hogy valóban ez-e az én utam, ilyen fontos feladatot bíz rám a Jóisten?
Mikor elkezdtem gondolkodni azon, hogy jó helyen vagyok-e, hogy jó ember vagyok-e, s halálom után vajon beléphetek-e a mennyország kapuján,
akkor döbbentem rá arra, hogy ezen a pályán kell tovább haladnom, mert ez a gondolkodás arra serkentett, hogy Istenhez fordulva imádkozzak és kérjem az ő áldását és útmutatását. Így jelentkeztem a Sárospataki Református Teológiai Akadémiára, melyet elvégezve hazatértem Kárpátaljára.
– A magyarországi tanulmányok után egyenes út vezetett haza?
– Szerettem Sárospatakon élni, azonban mégis azt éreztem, hogy haza kell jönnöm, nekem itthon kell hirdetnem az igét. 2016-ban tértem haza. Akkoriban már javában zajlottak a harci cselekmények Kelet-Ukrajnában. Oktatóink féltettek bennünket, s többen is felajánlották, hogy maradjak Magyarországon, én azonban hajthatatlan voltam.
A bátfai, a botfalvai és a pallói gyülekezetben szolgáltam öt évet, jelenleg Nagygejőc református lelkésze vagyok.
– Milyen érzések kavarogtak önben, mikor felszentelték?
– A legtöbb hazaérkező lelkészt egy-két éven belül felszentelik, az én életemben ez másként történt, több évet szolgáltam a felszentelés előtt. Amikor ez bekövetkezett, nagyon izgatott voltam, azt éreztem, hogy az elhívásom ezzel pecsételődött meg.
– Milyen tapasztalatokkal gazdagodott az évek során?
– A világot és körülöttünk minden embert előbb a koronavírus-járvány kötött le, jelenleg pedig a háború foglalkoztatja. Nehéz ilyenkor bármit is mondani, mert egy pillanat alatt eltűnnek azok a fundamentumok, amiket békeidőben stabilnak és megkérdőjelezhetetlennek gondolunk. Meglátásom szerint még hosszú éveknek kell eltelni ahhoz, hogy az a közvetlenség, nyitottság, ami eddig jellemezte az embereket, visszatérjen. Gyülekezetünkben is azt tapasztalom, hogy egyfajta félelem telepedett az emberek szívére, amit nem könnyű felülírni. Ezért fontos például meglátogatni az idősebbeket, beszélgetni velük, hogy érezzék, nincsenek egyedül.
Emellett a fiatalok nevelésére is nagy hangsúlyt kell fektetni, meg kell mutatni nekik, mit is jelent igazán az egyház, az Úr szeretete. Igyekszünk több „fiatalos” programot szervezni.
A hosszú bezártság után az ifjak azok, akik sokkal inkább vágynak a közösségi összejövetelekre, jobban ki mernek mozdulni, ami örvendetes.
– Milyen programjaik vannak?
– A gyülekezeten belül szervezünk kisebb alkalmakat. Terveink szerint evangelizációs hetet tartanánk, szeretnénk az ifjúsági alkalmakat rendszeresen megszervezni, valamint egy kisebb adventi vásárra is készülünk.
– Egyik legfőbb feladatának tartja, hogy a gyülekezet fiataljai szívébe helyezze Isten igéjét.
– Nagyon szeretek a fiatalok körében lenni és beszélgetni velük Istenről. Azt gondolom, hogy egyben nagy kihívás is lefordítani a nyelvükre mindazt, amit az egyház olyan régen tanít – de én szeretem a kihívásokat. Emellett azt gondolom, hogy nemcsak a nyelvezet, de a nyitottságunk és az odafigyelésünk is nagyon fontos számukra. Úgy vélem, a szigor az egyik legfontosabb eszköz a nevelésükben. A gyülekezetben minden serdülőnek kötelessége ott lenni a vasárnapi istentiszteleten. Sokan úgy gondolják, nem szabad őket erre kötelezni, mert a kényszer miatt azt sokkal inkább nyűgnek éreznék. Nyilván megvan ennek is az esélye, azonban ha az a fiatal önszántából nem jön el a templomba, talán sohasem hallja meg Isten hívó szavát.
– Mit jelent önnek a hivatása?
– A lelkészi munkában számomra a legfontosabb, hogy Isten szeretetét mutassuk meg az embereknek minden tőlünk telhető módon, hogy ezzel is közelebb hozzuk az ő országát, tanítását.
Szolgálatomban fontosnak tartom, hogy olyan lelkész legyek, aki elérhető az emberek számára.
Ne tőlük eltávolodott, a szószékről beszélő ember, hanem a közösség aktív tagja legyen, akihez bátran fordulhatnak nemcsak bánatukban, de örömükben is.
Szeretném, ha a fiataloknak olyan közösségük lenne, amely az otthonuk, ahol feltöltődnek. Olyan gyülekezetet szeretnék, ahol testvéri közösség és egyetértés van.
– Isten áldása legyen szolgálatán!
