Időutazás egy vadász emlékeiben.
A feszült figyelés a lesen, a kalandos hajtások, s végül a vad elejtése mind-mind óriási élmény egy vadásznak. A puskadörrenés amolyan kulminációja az egésznek, de olykor egy kellemes erdei séta is hasonló elégedettséggel töltheti el az embert. Most erről osztok meg egy történetet.
Stók Lajos
Amikor kiléptem kis vadászkunyhónkból a holdvilág megvilágította a Várhegy tetejét. Éjfél múlott egy órával, körös-körül síri csend honolt. Nem siettem sehova, csak barangoltam, nagyjából felmértem, milyen vadak van a környéken. 1995 augusztusát írtuk. (Ezt azért tudom, mert ebben az évben kaptuk vissza a Bustyaházi Erdészettől erdőink lényeges részét. Négy év fáradságos munka után a megyei erdészeti hivatal úgy döntött, mindegyik erdészet a saját közigazgatási járásában kell hogy gazdálkodjon. Mivel a bustyaházi a Técsői járáshoz tartozott, Visk meg a Husztihoz, ily módon az összefüggő szálerdő lényeges része – 4000 hektár – visszakerült a viski vadászegyesülethez.)
Ahogy bezártam kis vadásztanyánk ajtaját, rágyújtottam, és élveztem a csendet. Aki valaha is volt már éjszakai lesen, vagy bármilyen célból éjszakázott az erdőn, az tudja, hogy akárcsak egy parancsszóra, éjfélkor az erdő teljesen elcsendesül, semmilyen madárcsicsergést sem hallani egészen hajnali kettőig. Nyáron olyankor kezd pirkadni. Persze a természet nem ismeri az óraátállítást, ő a saját, évezredek óta örökölt szokása szerint cselekszik.
Miután kiélveztem az erdő síri csendjét, megindultam felfele a Nagytécsi völgyön, egyenesen a Kincstári kert irányába (ez a terület a magyar éra idején a kincstári erdőgondnokság tulajdona volt, ezért nevezik így napjainkban is).
Ahogy lassan bandukoltam, a holdvilág fényénél csak addig láttam, ami egy sörétlövésnyire éppen elegendő lett volna szükség esetén.
Mindenesetre a fegyverlámpa a cső alá volt rögzítve.
Egy idő után megálltam, mert valami gyanús zajt hallottam a közeli cserjésből. Ahol álltam, az valaha Pál Sándor bácsiék gyümölcsöse volt. Ez a gyümölcsös igen meredeken, egyenest a Várhegy alá húzódik, és mindig igen jó vadváltónak számított.
A furcsa zörej, recsegés a sűrű cserjésben újra megismétlődött. A puskát célzásra emeltem, és felkattintottam a cső alatt lévő fegyverlámpát. Sok mindent nem láttam, a zaj pedig egyre távolodott. Aztán erős morgást hallottam, mely kis idő múlva elhalkult. A morgásból arra következtettem, hogy egy medve megy felfelé a Várhegyre, a nappali pihenőhelyére. Csak éppen azt nem tudtam megállapítani, hogy anyamedve kicsikkel vagy egy magányos kan. Mivel a recsegés egy idő múlva teljesen elhalt, én is elindultam az utamon tovább felfelé.
Amikor a Kincstári kerthez értem, ahol nem is olyan rég még egy pompás ház is állt, leültem egy fatönkre megpihenni. Vagyis inkább hallgatni az ébredő természetet. Mint már említettem, nem kimondottan a vadászat volt a célom, inkább a cserkelés, de ha akadt volna egy szép bak, azt biztosan nem hagytam volna figyelmen kívül.
A kis pihenő után a hátamra vettem a felszerelésemet, és megindultam felfelé a gyümölcsöst átszelő úton, a cseresznyés irányába. A cseresznyés közvetlen a nagy erdő szélén van. Ez a hely minden idők legjobb vadváltója volt, az ma is, és lesz a jövőben is. A cseresznyefákat valaha úgy ültették egy kúp alakú dombocskára, hogy az erdőből kiváltó vad nyugodtan hozzáférjen. Éppen pirkadni kezdett, mire felértem.
A távoli Kárpátok bércein vékony köd úszott. A madarak is észlelhették a pirkadatot, mert egyre erőteljesebben mondták a magukét mind az erdőben, mind a gyümölcsösben.
Leültem és valószínűleg elszenderedtem, mert amikor kinyitottam a szemem, már a napocska egy jó arasznyira járt a távoli hegyek felett.
Ránéztem a karórámra, háromnegyed hatot mutatott. Kissé bosszantott, hogy a legjobb időszakot átaludtam, de nem tagadom, jólesett. Kitöltöttem a feketekávét a termoszomból, élveztem az üde, friss levegőt, aztán feltápászkodtam és továbbindultam az államhatár felé. Akkortájt még megvolt a régi határkerítés. Igaz, már helyenként hiányosan, de még jól látszottak a szovjet éra maradványai.
Amikor az ember így egyedül van, a természetben való gyönyörködés mellett gyakran eszébe jut a múlt is. Visszaemlékeztem a gyermekkoromra. A sok hideg, havas hajtóvadászatra, amit annak idején fiatalként fel sem vettem, csak örültem, hogy ott lehetek, és gyúrom a havat. Elmélkedésemből egy erős ágreccsenés térített magamhoz. Figyelni kezdtem. A velem szemben lévő hegyoldalon, amit Hármasvölgynek neveznek, megismétlődött a recsegés, és úgy tűnt, valami egyenesen felfelé halad.
Mivel akkoriban azt a helyet sűrű aljnövényzet borította, nem láttam semmit. Elővettem a távcsövemet, és azzal figyeltem abba az irányba, várva, hogy a szálerdőt elérve mi tűnik fel a messzeségben.
Nem sokat kellett várnom, hogy meglássam a termetes medvét.
Mivel tőlem messze volt, nem érezheti a szagomat, gondoltam magamban. Nem értettem, hogy már egy ideje miért áll egy helyben, és miért bámészkodik hol jobbra, hol pedig balra vagy hátrafelé.
Néhány perc múlva megoldódott a rejtély. A sűrű szedres-málnás bozótból két kisbocs jött elő, melyek hancúrozva anyjuk körül ugrándoztak. Az anyamedve, látva, nem fenyegeti veszély, tovább cammogott az erdőben a Nagyszélhegy irányába. Még egy félórányit én is üldögéltem, megvártam, hogy a társaság biztos helyre érjen, és egy másik irányba én is elindultam.
Már majdnem dél volt. Visszamentem a tanyára. Célomat elértem, amit akartam megláttam, lőni nem lőttem, de nem is erre készültem.
