Három történet – három azonos sors.
Az Ukrán Állami Migrációs Szolgálat kárpátaljai kirendeltségének adatai szerint a háború február 24-i kitörését megelőzően megközelítőleg 2,5 ezer külföldi állampolgár élt a megyében huzamos tartózkodási engedéllyel. Többségük, körülbelül 1,5 ezren, ukrán állampolgárral fennálló házasság alapján kapta meg az engedélyt. Rengeteg ukránhoz hasonlóan sok külföldi állampolgár döntött úgy, hogy a háború elől menekülve elhagyja az országot. De találtunk olyanokat, akik egyértelműen a maradás mellett tették le a voksot. Jelenleg nincs adat arra vonatkozóan, hogy pontosan hány, tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldi él Kárpátalján, vélhetően kevesen maradtak.
Szabó Sándor
Bodnár Diána lassan 20 éve él az ugocsai Tiszabökényben. A kétgyermekes édesanya Miskolcon született, de a felvidéki Rimaszombaton nőtt fel. Diána az érettségit követően Budapesten, a Külgazdasági és Külügyminisztérium Balassi ösztöndíjprogramjának egyetemi előkészítő képzésén vett részt, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanárképző Főiskolai Karának magyar-történelem szakán szerzett diplomát. Az intézetben ismerkedett meg későbbi férjével, Bodnár Józseffel. Elmondása szerint szerelem volt első látásra. Magyarországon kezdtek közös életet, itt született meg első lányuk, ám 2002-ben a férje elvesztette addigi munkáját, így dönteniük kellett, Szlovákiába települnek át vagy Ukrajnába? Végül a férje szülőfalujába költöztek.
– Első perctől úgy jöttem a férjem családjához, mintha hazajönnék – kezdte a beszélgetést Diána. – Már az első alkalommal, amikor itt jártam, beleszerettem ebbe a vidékbe, otthon éreztem magam. Felvidéken nőttem fel, ott voltak a barátaim, de érzelmileg soha nem kötődtem ahhoz a vidékhez. Bár a férjem nem ragaszkodott hozzá, én mondtam, hogy kezdjünk új életet Kárpátalján. Mindennek 20 éve lesz idén augusztusban.
Minden viszontagság ellenére ki merem mondani, hogy jól döntöttünk, hiszem, hogy az Úr itt akart látni minket.
Diána és a férje az első időszakban a Tiszapéterfalvai Református Líceumban kapott tanári állást. Kisebb-nagyobb megszakításokkal a Kárpátalja című hetilapnak, majd a Kárpátinfónak volt a külsős munkatársa. Néhány éve indítottak saját vállalkozást D&J Stúdió néven. Egyedi ajándéktárgyak készítésével, fotónyomtatással foglalkoznak, emellett irodaszereket, audio-vizuális, elektronikai eszközöket és számítógépeket árusítanak.
– Bár a nemzetközi sajtó február 24-e előtt már hónapokkal cikkezett egy esetleges orosz támadásról, legrosszabb álmunkban sem gondoltuk, hogy ez bekövetkezhet, így aznap reggel minket is lebénítottak az első hírek – emlékezett vissza a háború kitörésének napjára Diána. – Nekem február 25-én van a születésnapom… Vivien lányunk 20 éves, a Budapesti Corvinus Egyetem másodéves média-kommunikáció szakos hallgatója. A kisebbik lányunk, Liliána 15 éves és a líceumban tanul. Nagyon megijedt, ezért a férjemmel azt a döntést hoztuk, hogy kicsit megnyugodjon, néhány napra átvisszük Magyarországra.
Másnap átkísértük a határon, ahol a nagyobbik lányunk és a sógornőm várta, mi pedig a férjemmel visszatértünk és próbáltuk folytatni az életünket.
A lányunk néhány hét után hazajött. Felmerült, ha nem lesz jelenléti oktatás, akkor átíratjuk Magyarországra, amikor kiderült, hogy szeptembertől a gyerekek visszatérhetnek az iskolapadba, elvetettük a gondolatot. Még fiatal, mi szeretnénk nevelni. Egy gyereknek sem jó távol kerülni a családjától, bár mint látjuk, sokan kényszerültek erre a döntésre. Mi úgy éreztük, az Úr azt szeretné, hogy itt maradjunk. Ez volt a 2014-es kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus idején is. És nem csak a munkánk, hanem a közösség miatt is a maradás mellett döntöttünk.
Diána a Tiszabökényi Nőszövetség és a Glória Ifjúsági Központ munkatársa. A központ missziót végez a gyermekek és a felnőttek között, és mint mondta, a mostani háborús helyzetben óriási szükség mutatkozik a lelki támaszra.
– Életünkbe olyan emberek léptek be, akikkel évek óta nem álltunk kapcsolatban, de felajánlották a segítségüket – mesélte. – Engem megkeresett a féltestvérem, akivel addig nem tartottuk a kapcsolatot. Ez is mutatja, hogy a bajban ismerszik meg igazán az ember. Eleinte mi is féltünk, de ezen sikerült átlendülni, és úgy érezzük, hogy itt biztonságban vagyunk.
A férjem testvérei Magyarországon élnek, aggódnak amiatt, hogy maradtunk. Fura, mi tartjuk bennük a lelket.
Ugyebár ők a médiából és a közösségi oldalakon terjedő hírekből tájékozódnak, amelyek gyakran elég sötéten festik le az itteni állapotokat, mi próbáljuk nekik elmondani, hogy Kárpátalja a béke szigete, itt nyugalom van. Elsősorban a hitünk és az Istenbe vetett bizalom erőt ad. Minden napot igével és imával kezdünk és azzal is zárunk. Hogy mi lesz a későbbiekben, másokhoz hasonlóan mi sem tudjuk, de érezzük, hogy Istennek itt van velünk terve, így amíg lehet, maradunk. A légvédelmi szirénák ellenére nyugodtan alszunk, hiszen tudjuk, hogy megőriz minket a teremtőnk. Nem szabad megijedni, hiszen nincs beleszólásunk a háború alakulásába, nincs beleszólásunk a járványokba, de van egy teremtő Isten, aki gondot visel ránk, rá bármikor hagyatkozhatunk. Ő eddig megóvott minket, akkor megóv ezután is. Mindenki nem mehet el, hiszen létezik a felelősség egymás iránt, és ezt sokan mérlegelik.
Ha elkezdünk kicsit hálásabbak lenni azért, amink van, talán könnyebben hordoznánk a terheket – emelte ki.
A menekültek révén jelentősen megváltozott a település nemzetiségi összetétele, jegyezte meg Diána. Sokkal több ukrán, orosz szót hallani a faluban, ami korábban nem volt jellemző. Úgy véli, a háború erőteljes változást hozhat az etnikai összetételben, ami új kihívást jelent a közösségük számára.
