Lelkes, jószívű. Igyekszik a legjobb tudása szerint végezni a rá bízott feladatokat, ám olykor meggyűlik a baja az ideje beosztásával. Tiszabökényből Nagydobronyba sodorta az élet. Az oktatás mindig is a szíve csücske volt. A szakma változatossága fogta meg. Jelenleg szülési szabadságon van. Otthon a kislányaik körül forog minden. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Borovszki Magdolna, a Nagydobronyi Református Líceum angoltanára.
Simon Rita
– Jó lehetősége volt az angol nyelv elsajátítására. Hogyan lett pedagógus?
– A családunkban én vagyok az első értelmiségi. Valahogy mindig is buzgott bennem a vágy, hogy jól teljesítsek. Akkoriban a tanári pálya még presztízsszakmának számított. Az általános iskolában francia nyelvet tanultam. Aztán 2001-ben felvételiztem a Tiszapéterfalvai Református Líceumba, és csak ott kezdtem angolt tanulni. Hamar megszerettem, amire a nyári táborok is rásegítettek, ahol angol anyanyelvű vendégoktatók fordultak meg. A líceum után elnyertem egy ösztöndíjat. Ennek révén Kanadában tölthettem egy évet, ahol alaposan megtanultam angolul. Mielőtt kimentem volna a tengerentúlra, jelentkeztem a beregszászi főiskola angol-magyar szakára. Hazatérésem után immár ott kezdtem a felsőoktatási tanulmányaimat. A diákévek alatt ismerkedtem meg a férjemmel, majd vele Nagydobronyba költöztem. Előtte még Ungváron elvégeztem a mesterképzést is angol szakon.
– Hol kezdte a pályafutását?
– 2010-ben a férjemékhez költöztem. Ősszel már munkába is álltam napközis nevelőként a Nagydobronyi Középiskolában, a Nagydobronyi Református Líceumban pedig 2011-től tanítok angolt. Most épp a második szülési szabadságomat töltöm. Két kislányunk van, a nagyobbik Eszter-Flóra, a kisebbik Emília-Szofia.
– Mit szeret a legjobban a szakmájában?
– Nagyon élvezem a tudásátadást. Roppant változatos, mindig máshogy kell felkelteni a gyerekek érdeklődését. Szeretem az efféle kihívásokat. A tanításban élem ki a kreativitásomat.
– Mit tart az oktatásban a legfontosabbnak?
– Keresztyén iskola révén nagy hangsúlyt fektetünk a lelki épülésre és a vallásos nevelésre is. Így én is azt tartom szem előtt, hogy igyekezzek a tanterv közben, ahhoz kapcsolódva keresztyén oldalról is megközelíteni egy-egy témát. Ez is nagyon érdekes és kalandos a fiatalokkal. Jó dolog, hogy a reggeli áhítatok is lendületet adnak az egész naphoz, formálják a gondolataikat.
– Gyermekkora óta hívő.
– Tizenkét éves koromban adtam át az életemet az Úrnak az aklihegyi táborban. A KRISZ együttes előadásában nagyon szeretem az Isten minden gyermekének kijelölte a helyét című éneket. Főleg a jelen helyzetben ad biztatást számomra az a rész, ahol azt mondja: „ahová Isten állított, kell világítani”.
– Hobbi?
– Minden a gyerekek körül forog. Szívesen biciklizem velük esténként, de néha az sem olyan felüdítő, mert folyamatosan elhagyjuk a cipőt meg a zoknit (nevet – a szerk.). Viszont szeretek elvonulni, például mosogatás közben jólesik zenét, áhítatokat hallgatni.
– Mi az, ami nélkül nem telhet el nap?
– A bibliaolvasás.
– Hogyan viselkedik idegen környezetben?
– Könnyen beilleszkedem, bárkivel megtalálom a közös hangot. Viszont az is igaz, hogy az évek során kicsit visszahúzódóbb lettem, ám ennek nem érzem hátrányát.
– Hogyan viseli a kudarcot?
– Nehezen viselem a negatív megjegyzéseket, főleg ha indokolatlanok. Mindent beleadok, maximalista vagyok, épp ezért esik rosszul, ha valaki rámutat a hibáimra. Ha saját magamban csalódok, akkor kell egy kis idő, amíg feldolgozom. Az önmarcangolás néha abból fakad, hogy magasak az elvárásaim magammal szemben. Másoknak is hasonló mércét állítok, mert úgy gondolom, hogy ha én meg tudom tenni, akkor a másik is igyekezzen.
– Kinek a szavára ad?
– A férjemére. Mindenben kikérem a véleményét. Fontos kérdésekben soha sem döntök egyedül. Hálás vagyok Istennek, hogy ilyen társat állított mellém, akire bármikor bármiben számíthatok.
– Milyen új szokása lett az évek alatt?
– A második szülési szabadságom óta sok időt töltök a konyhában. Elkezdtem sütögetni, tortákat készíteni hobbi szinten a családnak. Erre kicsit büszke is vagyok, mert nagyon szépen sikerülnek. Az egykori diákom Bebepiskóta néven fantasztikus recepteket oszt meg az interneten, sokszor videókkal. Ő inspirál. Örömömet lelem a sütögetésben.
– Hiú?
– Szerintem éppen annyira vagyok az, mint mások. Minden nőnek valamilyen szinten annak kell lennie, hogy adjon magára. Csak ritkán sminkelek egy leheletnyit, manikűröm sincs, de odafigyelek, hogy előnyös ruhákban járjak, kellemes, ápolt legyen a megjelenésem.
– Mire tanította meg az élet?
– Hogy az időnk véges. Ki kell használnunk a lehetőségeinket. De ha nem tettük meg, ne ostorozzuk magunkat miatta, csupán tanuljunk a múltbéli hibáinkból. Rájöttem, mennyire értékes megélni a pillanatot, mekkora érték az, ha még meg tudjuk ölelni a szeretteinket. Az én szüleim már nincsenek köztünk.
– Mitől fél a legjobban?
– Az a gondolat foglalkoztat egy ideje, hogy mi lesz, ha majd ott állunk az Úr Jézus színe előtt, és Ő megkérdezi, hogy mit kezdtem a talentumommal. Mi van, ha nem tettem meg azt, amit meg kellett volna? Vajon elég az, amit most csinálok? Hallani fogom-e majd, hogy „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” (Máté 25:23)
