Realista, jókedvű és segítőkész. Multifunkciós, több mindenre figyel egyszerre. Aktív és lendületes, lehet rá számítani. Nem a hiányosságokat számolja az életben, hanem annak örül, ami van, és vallja: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Dankó Viola, óvodapedagógus, logopédiai asszisztens.
Simon Rita
– Hogyan lett óvodapedagógus?
– Sokáig nem tudtam eldönteni, milyen pályát válasszak. Az életem nem úgy alakult, ahogy terveztem. Nem akartam férjhez menni és gyerekeket szülni. Világot akartam látni, jönni-menni. De mivel engem nagyon szerettek a gyerekek, nagyapám kitalálta, hogy legyek óvodapedagógus. Így felvételiztem a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára. Diplomaszerzés után egy évvel már férjhez is mentem, és van két lányom. Mivel a zeneiskolát is befejeztem, tangóharmonikán játszottam, zenenevelőként álltam munkába. Tizenhat éve dolgozom a Kisbégányi Csillagocska Óvodában. Még a tanulmányaim alatt megtetszett a logopédia, így később elvégeztem egy tanfolyamot Beregszászban, Tihor Szilviánál. Azóta foglalkozom a pösze terápiával is. Jelenleg a Máltai Szeretetszolgálatnál fogadom a kicsiket, heti egy alkalommal. Nemrég egy másik képzésen is részt vettem, amely az ovis gyerekek körében lévő problémák felismerésére és azok bizonyos szintű „kezelésére” irányul a NILD módszer segítségével.
– Sokoldalú, a szabadidejét is aktívan tölti.
– Anyukám méhészkedik, nagyapámtól örökölte. Szerették volna, ha én is ezt a szakmát viszem tovább, de inkább az óvodát választottam. A szezonban besegítek, értek a beteleléshez, pergetéshez. A háború óta sokkal többet foglalkozom ezzel, és úgy érzem, idővel még jobban ki fogom venni belőle a részem, mert anyukámnak a kor előrehaladtával egyre több segítségre lesz szüksége. Egyke vagyok, csak rám számíthat. Emellett manikűrözök is. Gyerekként szépen rajzoltam, ezért arra gondoltam, kiaknázom ezt a képességemet. Eleinte csak plusz keresetnek indult, mert azt hittem, hiányszakma a környéken, de végül nem lett belőle nagy jövedelemforrás. Viszont örülök neki, mert az alkotás közben kiélhetem a kreativitásomat. Buzog bennem a tenniakarás vágya, hogy valami olyat csináljak, amit más még nem, vagy csak kevesen űzik. Idővel talán még kitanulok masszőrnek. De most úgy érzem, erre már nem lenne időm. Főleg, ha élni is szeretnék. Hagynom kell magamnak egy kis szabadidőt. Korábban presbiter voltam, illetve a református gyülekezetben hosszú éveken keresztül gyerekekkel foglalkoztam. A Gyermek Evangelizációs Közösség munkatársaként Örömhír klubokat és vasárnapi iskolát szerveztem. Ezek működése most szünetel. A tavaly alapított egyházi kórusunkban énekelek csupán. Szerettem volna egy kicsit szusszanni. Ezért is kezdtem el túrázni a kárpátaljai hazajárókkal. Olyankor legalább kikapcsol az agyam, felfedezem a szemet gyönyörködtető tájakat, friss levegőn vagyok, jó közösségben. Ha tehetném, többet utaznék. A fiatalabbik féltestvéremmel nagy terveink voltak, de a két év Covid meg a háború átírta a forgatókönyvet. Kijevben sem voltam még soha, de most már nem is fogom olyannak látni, mint amilyen a pusztítás előtt volt…
– Mivel lehet felbosszantani?
– Ha hazugságon kapok valakit. A kétszínűséget sem bírom. Az is kihúzza nálam a gyufát, amikor valaki a jó helyett, az egyetlen apró negatívumot veszi észre. Ahelyett, hogy megdicsérne, értékelné a munkámat, azt emeli ki, ami nem jó. Például finoman sikerült a süti, de azt jegyzi meg, hogy koszos lett a konyhapult. Nehezen viselem a kritikát, talán épp azért, mert nagyon igyekszem, mindenbe beleteszem szívem-lelkem. De alapjában véve derűs, jókedvű vagyok. Mindennek a pozitív oldalát nézem, nálam mindig félig tele van a pohár. Szívesen felüdítek másokat.
– Konfliktuskerülő?
– Szeretem tisztázni a félreértéseket, de nem szoktam konfliktust provokálni. Sőt, inkább engedek, csak hogy elkerüljük a vitát. A békességre törekszem minden körülmények között. A negatív embereket igyekszem nagy ívben elkerülni, mert észrevettem, hogy lehúznak, rám ragasztják a rossz kedvüket. Azoktól az emberektől is távol maradok, akik már egyszer becsaptak. De nem tudok haragudni. Ezért is bánt annyira, amikor valaki rám haragszik. Míg anyukámmal mindent meg tudunk beszélni, a férjemmel nem. Ha összeszólalkozunk, napokig bánkódom, mert a bibliai tanítás szerint élek, miszerint: ne menjen le a nap a ti haragotokkal. Neki viszont idő kell, hogy lenyugodjon és túltegye magát a történteken.
– Alkalmazkodó?
– Igyekszem simulékony lenni, arra törekszem, hogy ne tudjanak belém kötni. A nyugodt, kiegyensúlyozott légkör megteremtése a célom. Persze előfordul, hogy felemelem a hangom, és megmondom a véleményem, de szándékosan sosem bántanék meg senkit.
– Precíz?
– A pontosság mindenben jellemző rám. Még a ruhahajtogatásban vagy a teregetésben is. Az egyforma színű csipeszek az egyik, a többi a másik oldalon. De már az iskolában is ilyen voltam, katonás rendben álltak a ceruzák a tolltartómban. Ebben talán a nagymamára ütöttem, tanárnő volt, a pontosság és a precizitás jellemezte. Nem szeretek halogatni, a késés sem jellemző rám. Tisztelem mások idejét, ezért elvárom, hogy az enyémet se rabolják.
– Ha egyet kívánhatna, mi lenne az?
– Az emberek legyenek kevésbé fásultak, higgyenek Istenben és a csodákban! Mert vannak csodák!
– Milyen tanulságot vont le az életből?
– Isten útjai kifürkészhetetlenek. A szüleim elváltak, amikor másfél éves voltam. 22 éves koromig nem tartottuk a kapcsolatot apukámmal. Ha a kisebbik mostoha öcsém nem veszi fel velem a kapcsolatot, talán a mai napig nem beszélünk. Azóta viszont jóban vagyunk édesapámmal, és a mostoha anyukámmal is. A gyerekeim őt is mamának hívják. Mindenki elcsodálkozik ezen, de mi egy családként gondolkodunk és érzünk. Talán a szüleim válása is táplálta bennem azt a gondolatot anno, hogy nem szerettem volna férjhez menni. De Isten máshogy akarta. Megtanultam, minden úgy jó, ahogy az Úr rendezi. Isten mindent a javunkra tesz, és néha nem azt adja, amit mi akarunk, hanem azt, amire valójában szükségünk van.
