Fegyir Sándor: a háború legnehezebb napja, a béke első napja lesz│KISZó-interjú

“Nem csak Ukrajna függetlenségéért és szuverenitásáért harcolok, hanem azért is, hogy civilizált világban élhessen a következő nemzedék”

A „lövészárok-professzor”, így ismerte meg az egész ország néhány hónapja az ungvári Fegyir Sándort, akit talán sokaknak nem kell bemutatni Kárpátalján. A felvétel, amelyen az Ungvári Nemzeti Egyetem tanára a háború által sújtott kelet-ukrajnai régióban két őrszolgálat között, bombázások közepette a lövészárokból tart mobiltelefonjáról előadást diákjainak, bejárta az országos, sőt a nemzetközi sajtót is. De ő a „kárpátaljai navahó”, aki bajtársaival magyarul rádiózva zavarja össze az oroszokat. Az apai ágon magyar származású turisztikai szakember az elsők között magyarul mondott köszönetet Magyarországnak az Ukrajnának nyújtott humanitárius segítségért. Az ungvári 68. különálló területvédelmi zászlóalj tagja az orosz invázió első napján, február 24-én úgy sétált be a toborzóirodába és írta fel a nevét az önként jelentkezők listájára, hogy egyetlen napot sem szolgált sorkatonaként, sőt háborút korábban maximum a filmeken látott. Több héten át tartó intenzív kiképzés, és a tűzvonalban eltöltött több mint száz nap után az elmúlt héten először tért haza egy rövid, tíznapos szabadságra. Ez adott alkalmat lapunknak, hogy interjút készítsünk Fegyir Sándorral, amelyben felelevenítette, hogyan élte meg az orosz–ukrán háború első napját, elmondta, milyen megfontolásból jelentkezett a területvédelmi zászlóaljhoz, szabadgondolkodású emberként miként szokta meg a hadseregben uralkodó szilárd fegyelmet, kendőzetlenül beszélt a fronton eltöltött időről, az ott átéltekről, valamint kitért a kárpátaljai magyarok szerepéről a háborúban.

Szabó Sándor

– Akár modernkori polihisztornak is nevezhetnénk, szociológus, történész, egyetemi tanár, turisztikai szakember, politikus, és nem utolsó sorban férj, négy gyermek édesapja… több mint 200 napja katona. Ha választani kell (vagy lehet), minek tartja magát elsősorban?

A tudományok, a tanítás, a politikai és társadalmi tevékenység iránti szenvedélyem ellenére nem kérdéses, hogy a család, a barátok állnak első helyen az életemben. Most, hogy néhány napra hazatérhettem, a családommal és a legközelebbi ismerőseimmel és barátaimmal töltöttem a legtöbb órát, sokat beszélgettünk, talán ezt megelőzően nem fordítottam erre annyi figyelmet. Kevés volt a tíz nap, nem jutott mindenre idő, de most már egyértelmű számomra, hogy mindenekelőtt a családom védelmezője vagyok. Elsősorban a saját családomé, másodsorban a szélesebb családomé, a hazámé. Minden más csak ezután következik – a politika, a tudomány stb.

– Hogyan emlékszik vissza 2022. február 24-re?

Azt a reggelt egyetlen ukrán ember sem felejti el. Szokásos rutinommal indult a napom. A kávé mellett böngésztem a friss híreket, nem kell mondanom, szembe jött a hír: Oroszország lerohanta Ukrajnát.

ÉLŐ: Oroszország megtámadta Ukrajnát! Hadiállapot lépett életbe

Percekig nem hittem el, hogy ez megtörtént. Az első sokk ellenére felöltöztem és bementem az egyetemre. Mire beértem a tanszékre, már ott volt a többi kolléga is, mindenki riadt tekintettel nézett maga elé, nem beszélgettünk, nem szóltunk semmit, mert mit is lehetett volna mondani?! Ezt követően megtartottam az aznapra betervezett három órámat. A hangulat messze volt a megszokottól, érthető módon fejben senki sem volt ott az előadáson. Mindvégig síri csend honolt a teremben, a nyughatatlan diákok is mozdulatlanul ültek, valahogy minden olyan sivárnak, üresnek tűnt…

– Mikor döntött úgy, hogy jelentkezik a kárpátaljai önkéntes területvédelmi zászlóaljhoz?

Az órák után találkozót beszéltünk meg a legközelebbi barátokkal. A törzshelyünkön találkoztunk, egymásra néztünk és szinte egyszerre mondtuk ki: “Mennünk kell…” Innen az ungvári toborzóirodába vezetett az utunk, ekkor már sokan toporogtak az előtérben. Miután sorra kerültünk, feliratkoztunk arra a listára, amelyen a területvédelmi zászlóaljhoz toboroztak embereket. Azzal engedtek el minket, hogy délután 4 órára jöjjünk vissza sportos öltözetben. Hazamentem, átöltöztem, a feleségemnek nem árultam el semmit, csak azt mondtam, majd hívom, és kiléptem az ajtón… Az éjszakát már Perecsenyben töltöttük, ahol a zászlóaljunk állomásozott. Másnap elkezdődött a kiképzés. Április elején kaptuk meg a vezénylést, 13-án érkeztünk meg Donbászba.

– Ha nem tévedek, semmilyen katonai előképzettséggel nem rendelkezett?

– Nem, sorkatona sem voltam. Az egyetem elvégzése után tovább tanultam. Maximum háborús filmeket néztem.

– Már az offenzíva kezdetét megelőző hónapokban több olyan hír látott napvilágot, hogy Moszkva agresszióra készül. Meglepte, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát?

Pár nappal az invázió kezdete előtt is sokaknak mondtam, 100 dollárban fogadnék arra, hogy nem lesz háború, mert semmi logikát nem láttam benne. Ugyanis az orosz propaganda már ezt megelőzően is megszállta hazánkat. Erre utal az is, milyen sokan kollaboráltak az ellenséggel. Gazdaságilag egy ilyen háború nem kifizetődő. Igazam is volt, de tévedtem is, mert ez nem gazdasági, hanem kulturális háború. Minden arra utal, hogy célja Ukrajna kulturális identitásának megtámadása és megsemmisítése.

– Hogyan fogadta a családja és a szerettei, hogy belép az önkéntes területvédelmi alakulathoz?

Megpróbáltak lebeszélni. De én eldöntöttem, hogy ezt az utat választom, mindenki maga dönti el, akar-e harcolni. Általánosságban véve úgy gondolom, hogy mindazok, akik Ukrajnában maradtak – úgy döntöttek, hogy kiállnak az ország mellett, függetlenül attól hogy a frontvonalon, vagy a hátországban végzik a feladataikat.

– Mi volt a célja ezzel, hiszen az elején még csak arról volt szó, hogy ezek az egységek az adott megyében teljesítenek majd szolgálatot?

– Olyan gyorsan történtek az események, hogy nem volt idő ezen gondolkodni. A lényeg az volt, hogy tegyünk valamit annak érdekében, hogy a háború ne érjen el Kárpátaljára. Ez volt a helyes döntés mindazok számára, akik úgy határoztak, fegyverrel védik meg hazájukat. Ha mi nem állítjuk meg az oroszokat, akkor Magyarország, Szlovákia, Csehország, Lengyelország következik. Az orosz vezetés nem ismer határokat, kizárólag a „pofonokból” ért! Az orosz hadseregben nem ismernek olyan fogalmakat, mint tolerancia, emberség és együttérzés… Egy percig sem volt kérdéses, ha kell, életem árán is megvédem a családomat.

– A közel hét hónap alatt mit volt a legnehezebb megszokni a seregben?

– Az önfegyelmet! Nincs mosógép, szakács, ha tiszta akarsz lenni, magadnak kell mosni, főzni, mindent megtenni. Teljesíteni kell a parancsot, még akkor is, ha szerinted illogikus vagy nem értesz vele egyet. A szabadgondolkodású ember mindig keresi a legjobb megoldásokat a problémára, de itt nem lehet gondolkodni, hanem végre kell hajtani a feladatot.

– Rend és fegyelem a harctéri teendők ellátása közben, mégis úgy döntött, hogy folytatja a tanítást, kettős szolgálatot teljesít… Hogyan tudott helytállni mindkét helyen?

– Közel harminc éve tanítok az Ungvári Nemzeti Egyetemen. Meggyőződésem, hogy a pedagógus a tantermen kívül is tanár marad. Úgy érzem, ez a kötelességem. Nem csak Ukrajna függetlenségéért és szuverenitásáért harcolok, hanem azért is, hogy civilizált világban élhessen a következő nemzedék.

Lövészárokból tart online előadást az UNE professzora

A háborúnak egyszer vége lesz. Nem vesztegethetjük az időt – a felnövekvő generációt nevelnünk és tanítanunk kell. A parancsnokom megértéssel fogadta ezt, és a bajtársak beleegyezésével engem többnyire éjszakai őrszolgálatra osztott be, hogy délelőtt megtarthassam az óráimat.

– Megnyugvást és megkönnyebbülést érzett, hogy folytathatta a tanítást. Egyfajta figyelemelterelés volt?

– Valamilyen szinten igen! Bár a tüzérségi lövedékek és rakéták süvítő hangja, a becsapódást követő robbanások szempillantás alatt visszarántják az embert a valóságba. A fronton egy másodpercre sem lankadhat az ember figyelme. A diákjaim sokáig nem is tudták, hogy a harctérről jelentkeztem be, hiszen nem videóhívásról indítottam, csak a fotómat látták. Egyik alkalommal, amikor előadást tartottam, és egy bomba a közelben csapódott be, az egyik diák megkérdezte: „mi ez a csörömpölés a háttérben?”. A következő órán elárultam, hol vagyok.

– Szintén nagy publicitást kapott az a videójuk, amelyen magyarul rádiózva zavarja össze az oroszokat… Komolyan így kommunikálnak egymás között?

A videó, ami bejárta a közösségi médiát, egy megjátszott dolog volt, az nem élesben ment. Ami azon hallható volt, csak a videó kedvéért hangzott el. Viszont valóban előfordul, hogy a magyar nemzetiségű bajtársakkal magyar nyelven osztjuk meg a fontosabb információkat, ezzel időt spórolunk, mert ezeket személyesen kéne egyik pozícióról a másikra átadni. Az oroszok biztos nem értik, mi pedig a lövészárok biztonságában vagyunk.

Fegyir Sándor az ukrán hadsereg magyar hangja

Ezt egyébként nem mi találtuk ki. A második világháborúban az amerikai tengerészgyalogság navahó indiánokból álló osztagot toborzott, hogy kidolgozzák az ellenség számára megfejthetetlen kódrendszert. Az indiánoknak oroszlánrészük volt a csendes-óceáni hadműveletek sikerében, mivel a rádió- és telefonbeszélgetéseket fülelő japánok képtelenek voltak megfejteni a navahó nyelven alapuló rejtjelbeszédet. Ezt a módszert honosítottuk meg az ungvári 68. különálló területvédelmi zászlóaljnál is.

– Mi hiányzik önnek leginkább a fronton?

– Először is a béke, a családom és egy jó kávé. Minden vágyam, hogy békeidőben a családom körében kávézgathassak. Mint február 24-ét megelőzően.

– Megértem, hogy nehéz, de próbáljon meg három olyan dolgot megnevezni, ami a háború alatt a legjobban megdöbbentette.

– Az első, hogy az oroszok hátrahagyták a halottjaikat, saját szememmel láttam, ahogy kutyák marcangolnak szét holttesteket. A második az orosz hadsereg hozzáállása a civilekhez, azokhoz, akik felszabadítóként várták az „orosz világot”: számos halálos áldozatot, megcsonkított embert láttunk, akik megmentőjükként tekintettek az oroszokra, és ez volt az utolsó, amit életükben láttak, maguk az oroszok pusztították el őket. A harmadik az a gazdagsággal párosuló civilizálatlanság, amely a keleti régióban fogadott minket. Folyamatosan azon töprengtem, hogy anyagi javak birtokában hogyan lehet ilyen körülmények között élni. Csakhogy értse, a Régiók Pártja egyik regionális vezetőjének a házában laktunk, aki dollármilliomos. A házigazda portréja beterítette a ház egyik falát, méregdrága olasz konyhabútor volt a házban, mindeközben nem volt WC, csak egy árnyékszék az udvar hátsó sarkában. Hogy lehet ez? A családi fotókon, a vitrinben lévő szuveníreken lemérhető volt, hogy beutazta egész Európát és látta a civilizált körülményeket, hogy nem volt igénye arra, hogy ezt otthon is megteremtse? És ez nem egyedi eset…

– Gyakran állítja párhuzamba az 1956-os magyarországi és a mostani ukrajnai történéseket Facebook-posztjaiban. Ön szerint mik a különbségek és a hasonlóságok?

1956-ban a szabadságukért és függetlenségükért harcoltak a magyarok, szabadulni akartak a kommunista diktatúrától, az alárendelt szerepből, jobb életet szerettek volna.

És ehhez joga van minden szuverén államnak. Hadd fogalmazzak egyértelműbben: azért harcolunk 2022-ben Ukrajnában, amiért a magyarok ’56-ban, hogy az ukránok a maguk urai legyenek a saját országukban. Amikor azzal jönnek emberek, hogy a budapesti forradalmat leverő szovjet katonák között ukránok is voltak, azt szoktam mondani, hogy az orosz hadseregben pedig ukrán származású tábornokok, akik saját honfitársaikat gyilkolják. Meg kell érteni, hogy most is a „ruszkik” harcolnak a front túloldalán. 1956-ban is a budapesti házak falain a “ruszkik haza”, és nem “oroszok haza” feliratok voltak. Ugyanaz ellen az orosz birodalom ellen harcolunk, mint több mint fél évszázaddal ezelőtt a magyarok, csak most másképp nevezik magukat. Ahogy akkor, most sem ismernek el más nemzetiségeket, azokat, akik más hitet követnek, vagy eltérő a világnézetük. A magyarok erre mondtak nemet, és mi is ezt tesszük most.

– De 1956-ban a magyaroknak nem sikerült kivívniuk a szabadságukat, leverték a forradalmat…

– Igen, a magyaroknak elég sokat kellett várniuk a nemzeti függetlenségükre, de gondolom, Ukrajna előtt is ilyen hosszú út áll. A különbség a két esemény között: a nyugati nagyhatalmak nem nyújtottak segítséget a magyar kormánynak, viszont Ukrajna megkap minden segítséget a partnereitől, Oroszország szinte az egész világ ellen harcol. Bár 1956 katonai szempontból vesztes év volt Magyarország számára, geopolitikailag viszont elindított egy folyamatot. A magyar volt az első nemzet, amely szembe mert szállni a szovjet nagyhatalommal. Amennyiben 1955. május 14-én nem írják alá az 1956-os budapesti és az 1968-as prágai beavatkozást legitimáló Varsói Szerződést, akkor másképp is alakulhatott volna… A magyarok megharcoltak azért, hogy szabad országban élhetnek, mi már sokadjára hadakozunk ezért. Ahogy 56-ban a magyaroknak, ma az ukránoknak is vannak hősei, akikre emlékeznünk kell.

– Gyakran sütik rá a kárpátaljai magyarokra azt a hamis bélyeget, hogy nem érzik magukénak ezt a háborút, sőt egyes sajtóorgánumok azt sugallják, hogy a maroknyi kisebbség Putyinnak drukkol ebben a háborúban. Mindeközben ahogy 2014-ben, 2022-ben is egy magyar volt a háború első kárpátaljai áldozata, és eddig már hat kárpátaljai magyar származású halottja van a konfliktusnak. Apai ágon ön is magyar gyökerekkel rendelkezik, hogyan értékeli ezt a helyzetet?

– A politikusok jönnek-mennek, de mi már több mint ezer éve élünk egymás mellett, és ez így lesz még legalább ennyi ideig, hacsak a bolygó nem hagyja el a pályát… Amikor Amerikában jártam, Kansasban egy magyar delegáció fogadott, ugyanaz megtörtént Ausztráliában. Kárpátalja soknemzetiségű megye, ahol magyar, román és szlovák nemzetiségűek élnek együtt teljes megértésben, ez olyan, mint az Európai Unió. Az együttélés során a nemzetek összefonódnak. Most már mindenki világpolgár, és ezt nem szabad elfelejteni! A lényeg, emberségesnek maradni! Egyszer egy diplomata azt mondta nekem nemrég: „A háború utáni első nap lesz a legnehezebb. Ekkor mindenki felsorakozik Ukrajna mögé, emlékeztetve, hogy ki és hogyan segített. A magyaroknak pedig lesz mit felmutatniuk, mert nemegyszer magyar zászló lobogott a fronton, és ezzel bebizonyítottuk mindenkinek, hogy a magyarok is a harcvonalban állnak, ők is Ukrajna függetlenségéért harcolnak. Ezzel Kijevnek is üzenünk, így nem mondhatják, hogy a kárpátaljai magyarok nem állnak ki Ukrajnáért, hogy a magyarok ellenségek. Megmutattuk, hogy a magyar közösség is Ukrajna részét képezi, hozzájárult Ukrajna győzelméhez.

– Ön szerint a közeljövőben javulhatnak az ukrán–magyar kapcsolatok?

– Nem szabad megfeledkezni arról, hogy Magyarország a legelsők között ismerte el a független Ukrajnát. A magyarok nem fordítottak hátat, amikor energiaválságba kerültünk, Magyarország is szállít gázt Ukrajnának. A magyarok ugyanúgy megnyitották határaikat és befogadták az ukrán menekülteket, mint más európai országok. Hosszú távon segítik az ukrán menekültek boldogulását, beilleszkedését, tanulmányaik folytatását stb. Magyarország az egyetlen ország, amely 2022. december 31-ig meghosszabbította az ingyenes utazási lehetőséget az ukrán menekültek számára. Én bízom abban, hogy újra jó lesz a két ország kapcsolata, amiben mindkét fél érdekelt.

Kapcsolódó:

Magyarország 3,5 milliárd forintot küld Ukrajna újjáépítésére és a belső menekültek megsegítésére

– Szokott félni?

– Egyenesen ajánlatos félni! Egy katona számára félni annyi, mint szakmailag megérteni, hol van, hogy megfelelő döntéseket hozhasson. Az a személy, aki fél, segít másoknak megvédeni magát. Aki nem fél, annak valami nincs rendben a fejében.

– Ön szerint mikor érhet véget a háború?

– Több klasszikus is úgy tartja, hogy a háború akkor ér véget, ha az utolsó katona is meghal. Meglátásom szerint a fejekben dőlnek el a háborúk, nem pedig a hadszíntéren. Fejben kell lezárni, mert ha ez nem sikerül, akkor csak újabb és újabb szakaszok követik a korábbiakat. 2022-t írunk és jelenleg az orosz–ukrán háború második szakaszában járunk, ugyanis az első 2014-ben kezdődött. A háborúnak a fejben kell véget érnie – annak a fejében, aki elindította ezt a véres offenzívát. És ahogy a gyakorlat mutatja, aki először üt, aki először támad, az veszít…

Ha találkozna Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, mit mondana neki?

– Ilyen nem fordulhat elő, teljesen más a gondolkodásunk, a világnézetünk és más-más világban élünk. Én a valóságban, ő pedig valamifajta álomvilágban!

– Hogyan érzi, most nehezebb lesz visszatérnie a frontra, mint amikor először elindult?

– Most, mert tudom, hogy mi vár rám, és nem volt időm mindenre, amit szerettem volna.

P.S.: Mire az olvasó ezeket a sorokat olvassa, Fegyir Sándor visszatért a frontvonalra és a lövészárokban teljesít szolgálatot.

Az interjú ukrán nyelvű változatát itt találja:

Федір Шандор – про передову, психологію ворога, угорців на війні та єднання української нації

Forrás:
KISZó

Szolidaritási előfizetési felhívás!

Szolidaritási előfizetési felhívás!
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.

Post Author: KISZó