Gál Erika: Isten tervét nem látjuk előre, de hiszem, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik │KISZó-interjú

Hit és megmaradás Nagydobronyban.

Az 1995 óta működő Nagydobronyi Református Líceum kapaszkodó, biztos pont a nehéz időkben is, ahol arra törekszenek, hogy olyan nemzedéket neveljenek fel, amely erős hitű, értelmes és kitartó. Az intézmény az oktatáson túl a legfontosabb feladatának azt tartja, hogy Istenhez vezesse a gyerekeket, és megtanítsák nekik azt, hogyan lehet Vele békességben élni a nehéz időkben is – fogalmazott Gál Erika igazgató, akivel jelenről, jövőről beszélgettünk.

Sorozatunkban vidékünk egyházi tanintézményeit mutatjuk be a háború árnyékában.

Simon Rita

– Hogyan érintette az iskolát a háborús kivándorlás?

– Vannak pedagógusok, akik végleg az anyaországban maradtak. Nagy szívfájdalom volt a kollégák felmondása, mert jól összeszokott csapat voltunk, mind nekik, mind nekünk nagyon nehéz volt a búcsú. A tanévet 5 új kollégával kezdtük. Fiatalok, könnyen be tudtak illeszkedni. Ami a gyerekeket illeti: jelenleg 186 diákunk van, tavaly ilyenkor 179-en voltak. Nagyon sokan jelentkeztek az online felvételi során, ami kellemesen meglepett, de legbelül tartottunk attól, hogy őszre megcsappan a számuk. Nem így történt, a líceum életében először két ötödik osztályt kellett indítanunk 38 gyerekkel. Tavaly negyvenkét végzősünk volt.

Tehát összességében elmondható, hogy a kivándorlás ellenére mi még gyarapodtunk is. A szülők bizalmat szavaztak nekünk.

Ez bátorítást adott, hogy még nagyobb odaadással végezzük a munkánkat, hiszen ez azt jelenti, hogy számítanak ránk. Úgy tapasztaltam, hogy az egyházi intézmények iránt most általánosságban megnőtt a bizalom.

– A létszámnövekedés ellenére elférnek a diákszállón?

– A létesítmény 135 férőhelyes. Csak a 8. osztályosok és a náluk idősebbek alszanak bent. A líceumok között 2018-ban elsőként Nagydobronyban indult meg az 5. osztálytól való képzés. Mivel a kicsik nem laknak a kollégiumban, indult egy iskolabuszjárat is, ami azóta is gördülékenyen működik. A háború miatt engedményt tettünk, most bárki kérvényezheti, hogy a gyermeke éjszakára hazautazhasson. Főleg a helyiek mennek haza estére, így csökkent a bentlakók száma is. A kollégiumban egyébként június közepéig közel 150 menekült szállt meg.

– A háború előtt még bővítést terveztek.

– Az évek során, ahogy egyre több diák lett, támogatók segítségével folyamatosan terjeszkedtünk. Nemrég a magyar kormány támogatásával felvásároltuk a szomszédos telket, ahol szaktantermeket, szolgálati lakásokat és kollégiumi szobákat szeretnénk létrehozni. Ugyanis már a kisebbek között is akadnak olyanok, akik messziről, például Csetfalváról utaznak be, és inkább szeretnének bent lakni.

A szaktantermekre pedig azért lenne szükség, mert jelenleg minden osztály foglalt.

Míg korábban a profilunknak megfelelően kialakított matematika, kémia, fizika és biológia szaktantermeket csak akkor használtuk, amikor épp az adott tantárgyat oktattuk, most elfoglaltuk mindegyiket. A háború miatt megtorpantak a munkálatok, de a vezetőség úgy döntött, az épület fundamentumát úgy fogják kialakítani, hogy egyben óvóhely is legyen. Ha már csak ez elkészülne, nagyon örülnénk, mert nálunk jelenleg a zöldségraktár, a könyvtárszoba, illetve az egyik tanterem szolgál óvóhelyként. Ezekre a helyiségekre pedig nagy szükségünk lenne, más funkciójuk van.

– Ha már szóba hozta az óvóhelyet: egyedülálló létesítmény, nem sok iskolában van ilyen biztonságos helyiség.

– Az idősek otthona és a gyermekotthon szintén rendelkezik ilyen zöldségtárolóval, azokat viszont téglából építették. 2019-ben sokáig hadakoztam a kivitelezővel, mert ugyanolyat szerettem volna, a szakember viszont azt mondta, ő bizony vasbetonból akarja.

Most megértettem, hogy ez is Isten terve volt, mert ha téglaépítésű lenne, akkor nem tudnánk óvóhelyként használni és nem biztosíthatnánk a jelenléti oktatást.

Ennek így kellett lennie. Közel 120 gyereket tudunk ott elhelyezni. A könyvtárszobában dupla fémajtókat szereltünk fel, szellőzőrendszert alakítottunk ki. A termet, amit korábban csoportbontásra használtunk, most óvóhelynek rendeztük be, szóval három helyen biztonságosan folytathatjuk az oktatást légiriadó esetén is.

– Mi a helyzet a fűtéssel?

– 2014-ben újítottuk fel a fűtési rendszerünket, fatüzelésű kazánt vásároltunk, így azóta fával fűtünk. Csak a melegvízhez kell gáz. A fűtéssel az idén sem lesz gond, mivel mi minden évben már márciusban készletezünk tűzifából. Úgy gondolom, hogy a szülők ezt is pluszpontként írták a számlánkra, mert tudták, hogy nálunk a fűtés hiányára hivatkozva nem lesz távoktatás. Magánintézményként önállóan döntünk erről, kizárólag egy újabb járvány esetén zárnánk be.

– Milyen kihívásokkal néznek szembe, mi nehezíti az oktatási folyamatot?

– Tankönyvhiány van. Az ötödikeseket az új ukrán iskola (NUS) tantervének megfelelően oktatjuk, viszont ehhez még nem készültek magyar nyelvű tankönyvek. A tavalyi könyveket használjuk, a tanárok figyelik, mikor jelenik meg új. Háború van, most senki sem foglalkozik a kisebbségi könyvnyomtatással. Egyéb eszközhiány nincs, inkább a programok hiányoznak, a kirándulások, a külföldi utazások. A Horkay László nyugalmazott püspök úr vezette ének- és zenekarunk fellépései is elmaradnak, amiért szintén fáj a szívünk. A bentmaradós hétvégéket is eltöröltük. Korábban ilyenkor gyülekezetekbe jártunk szolgálni, ének-zenés műsorral készültünk. Az áhítatok viszont nem maradnak el. Hétfőn mindig nagy közös csendességgel kezdjük a hetet. Szerdán, illetve pénteken hasonló reggeli összejövetelt tartunk. Kedden és csütörtökön a templomi istentiszteleteken is részt veszünk. A kollégiumi alkalmakat szintén megtartják. A Covid óta viszont már nem járunk a gyermekotthonba és látogatóba az idősek otthonába.

De például az ebédnél megmaradt ételt még mindig a diákok viszik el a rászorulóknak.

– Nehezebb manapság a vallásos nevelés?

– Sok akadályba ütközünk. Az elmúlt években a diákok kicsit ellustultak. A Covid alatt hozzászoktunk, hogy otthon ülünk és bármit elérünk online, akár az istentiszteleteket is. Teljesen beszippantott mindenkit a közösségi média. Ennek a gyerekekre gyakorolt hatása a legnagyobb problémaforrás. Ezt úgy próbáljuk szabályozni, hogy

az órák alatt és este elvesszük a tanulóktól a telefont. Csak délután kapják meg néhány órára.

Ezzel a szülők is tisztában vannak, vállalják ezt. A felvételikor egy nyilatkozatot írnak alá, amiben az öltözködésről is szó esik. Ezt is egyre nehezebb betartatni. Nem mondom, hogy a ruházat a legfontosabb a vallásos nevelésben, de ez is kell hogy tükrözze, milyen értékrendet vallunk.

– Továbbtanulás?

– A diákjaink közül többen külföldre készültek a háború előtt, viszont azóta ezt átgondolták. Ebben az is közrejátszott, hogy nem akarták szétszakítani a családjukat. Ha például az apa miatt nem tudtak kiköltözni, akkor sok esetben a gyerek is itthon maradt. A végzőseink egyébként sem nagy arányban jelentkeznek külföldi intézményekbe, aminek örülünk, ugyanis mi a szülőföldünk felvirágoztatásában vagyunk érdekeltek.

A líceum amolyan alintézményként ellátja a kárpátaljai magyar felsőoktatást.

A végzősök közül sokan felvételiznek az ungvári egyetem magyar intézetébe, a beregszászi főiskolára, illetve az Egán Ede szakképzőkbe.

– A fiataljaikat mennyire bizonytalanította el a helyzet?

– A Covid összezárta a családokat, most a háború sok esetben szétszakította azokat. Egy kis kétséget mindenkin látni, de nekünk, felnőtteknek helyt kell állnunk, és megmutatnunk, hogy ilyenkor is bízunk Istenben és nem csüggedünk el. Nekünk kell reményt táplálni a diákokba.

A mi feladatunk, hogy erősítsük a hitüket, és megértessük velük, Isten a nehézségekben is mellettünk áll.

Mi, a szüleink, a nagyszülők helytállásának köszönhetően lehetünk itt ezen a csodálatos vidéken, remélem, hogy a mostani generáció is elmondhatja majd, hogy szüleik kitartása hozzájárult ahhoz, hogy Kárpátalján megmaradt a magyarság. Szabó Dániel alapítónk épp a háború előtti napon látogatott meg minket, mit sem tudva arról, másnap milyen felfordulás lesz itt.

Most már tudjuk, az sem véletlen, hogy a háborús diákkori emlékeiről beszélt, és kiemelte, ha szétszórattatunk, akkor is világítsunk ott, ahová kerültünk.

Iskolánk közel 900 diákot bocsátott már ki megalakulása óta, akik ott világítanak, ahol vannak.

– Nyolc éve igazgató, de már 1999-től a tanári kar tagja. Emlékszik ennél is nehezebb periódusra a líceum életében?

– Persze. A legembertpróbálóbb időszak akkor jött el, amikor az állam „levette rólunk a kezét”. Az ukrán törvényekben eszközölt módosítások értelmében 2009-től mindennemű állami támogatást megvontak a magánintézményektől. Nem tudtuk, hogyan tovább. Bizonytalan ideig nem kaptunk fizetést. Azt hitték, otthagyjuk az intézményt, de mi a kollégáimmal vállaltuk, hogy fizetés nélkül is dolgozunk. Többen a mezőgazdasági munkákból származó jövedelemmel pótoltuk a kiesést. Végül Isten megáldotta az elhatározásunkat, és a nemzeti jelentőségű intézmények listájára kerültünk, így 2010-től Magyarország teljes körű támogatását élvezzük. Utólag már itt is látjuk, Isten milyen szépen elrendezett mindent.

Amit mi akkor tragédiaként éltünk meg, az most áldás.

Hiszen a 2017-es, ominózus oktatási törvényben az áll, hogy csak a magánintézmények oktathatnak az államnyelvtől eltérő nyelven. De csakis azok a magánintézmények, amelyek semmilyen állami támogatást nem kapnak. Tehát Isten már 2010-ben tudta, hogy miért kell ennek megtörténnie. Nyugodtak vagyunk, hogy mi majd 2023 után is oktathatunk magyar nyelven. Isten tervét nem látjuk előre, de hiszem, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik.

Korábbi írásunk:

Kristofori Olga: a Jóisten felé fordulva ezt a megpróbáltatást is túléljük │KISZó-interjú