Higgadt, kiegyensúlyozott, örök optimista, ugyanakkor határozott, a gyerekek kedvence. Óvónőként huszonhat éve okítgatja, nevelgeti az apróságokat a legnagyobb szeretettel. Meggyőződése, a kicsik szívéhez a szeretet a kulcs. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Szabó Katalin, az ungvári 6. számú óvoda magyar csoportjának vezetője.
Magyar Tímea
– Mi vagy ki irányította e hivatás felé?
– Az az igazság, hogy eredetileg egészen más szakma felé kacsingattam. Szívvel-lélekkel a kémia szakra készültem, amit el is végeztem, mert az iskolában a kedvenc elfoglaltságom a kísérletezés volt, nagyon szerettem ezt a tantárgyat. Édesapám mikrobiológus kutatóorvos volt, én pedig kémikus kutatóként képzeltem el magam. Azonban jött a peresztrojka, 1991-ben bezártak a különböző szakmai kutatóállomások, így először a köjálban, majd a fogászat laboratóriumában helyezkedtem el. Úgy terveztem, hogy elvégzem az aspirantúrát, de közbeszólt a rendszerváltás, ami mindenki életét megváltoztatta. Ekkor a nagynéném, Szabó Veronika felvetette, hogy nem szeretnék-e óvodában dolgozni. Rávágtam, hogy soha, mivel kiskoromban nem szerettem óvodába járni. A gyerekeket mindig szerettem, de a pedagógiai szakma eszembe sem jutott. Mégis rábeszélt, hogy próbáljam meg. Jelentkeztem Dorohovics Marika néninél, aki akkoriban a 6. számú óvodát igazgatta, és épp üresedés volt az intézményben.
– Itt nyílt meg a város első magyar csoportja 1995-ben…
– Majd egy év múlva a második is. Az orosz csoportban kezdtem a munkát 1996-ban. Eleinte nem igazán tetszett, de mivel nagyon jó volt a kollektíva, megkedveltem az óvodát. De még mindig arra gondoltam, hogy ez csak átmeneti megoldás, lesz valami kiugrási lehetőség, és előbb-utóbb mégiscsak kémikus leszek. Viszont amikor kineveztek a második magyar csoport vezetőjének, és sikerült összehoznunk egy nagyon aranyos, okos gyerekekből, csodálatos szülőkből álló csapatot, akikkel nagyon könnyű volt tanulni, együtt dolgozni, többé már nem vágytam el innen.
–Huszonhat év alatt mennyit változtak a legkisebbek?
– Akkor teljesen másak voltak. Szófogadóbbak, nyugodtak. Most sok a hiperaktív, akiket egészen másként kell kezelni. Meg kell találni, hogyan tudjuk lekötni a figyelmüket. Én is rendszeresen részt veszek továbbképzéseken, konferenciákon idehaza és Magyarországon. Keresem a legújabb módszertani fogásokat. Hisz a világ és azon belül a gyerekek is folyamatosan változnak, lépést kell tartanunk velük.
– Van kedvenc korosztálya?
– Nincs, mert minden korcsoportnak megvan a maga szépsége. A mostani hatévesekkel valamivel könnyebb dolgozni, mert nagyon okosak, kitűnő beszélgetőpartnerek, különösen a lányok. A háromévesek viszont nagyon aranyosak.
– A szülőkkel vagy a gyerekekkel könnyebb?
– Bizony vannak olyan szülők, akikkel nehéz közös nevezőre jutni, de nekem szerencsém van, mindig sikerül velük szót értenem. Csak meg kell találni mindenkihez a kulcsot. Mára, úgy érzem, jó emberismerővé váltam, mindenkivel igyekszem jó viszonyt kialakítani.
– A gyerekek köztudottan nagyon érzékenyek. Tudja leplezni, ha épp gondterhelten, rosszkedvűen megy munkába?
– Mindent megéreznek. Még azt is meg tudják különböztetni, ha szeretettel kiáltunk rájuk – mert néha kénytelenek vagyunk ezt tenni–, vagy valóban dühösen. Nem lehet őket megtéveszteni, nagyon intuitívak. Ha mosolygok, de fáj valamim, megkérdezik, mi bánt.
– Mi jelenti a legnagyobb kihívást a munkájában a jelenlegi háborús körülmények között?
– A háború miatt megcsappant a 30 fős csoport, jelenleg 23 gyerekünk van, mivel sokan külföldre utaztak. Az első légiriadótól nagyon megijedtünk, nem tudtuk, a gyerekekben mekkora törést okoz majd a pincébe vonulás, az ott töltött idő. Meglepetésünkre természetesnek vették az óvóhelyet. Hozzá kell tennem, óvodánkban jól felszerelt menhely van, ahol játékokkal, kivetítővel, énekléssel ütjük el az időt. Mivel ott találhatók a fűtést biztosító vezetékek, meleg is a helyiség.
– A háború soha nem látott kihívások elé állította a kárpátaljai magyarságot is. Hogy gondolja, tíz év múlva lesznek-e magyar gyerekek a csoportjában?
– Biztos vagyok benne, hogy lesznek, mindenki nem fog elvándorolni.
–Ön milyen gyerek volt?
– Én voltam a huncut, a nővérem a jó kislány. Összefirkáltam a falat, kivágtam a mintákat a függönyből, gyakran összekoszoltam a ruhámat… Nagyszerű gyerekkorom volt, csak szép emlékeim vannak.
–Ha jól tudom, már nagymama.
– A férjem közgazdász és egy építészeti cégnél dolgozik. Huszonegy éve kötöttük össze az életünket. Két fiunk van, Krisztián, 32 éves és Németországban él a családjával, Patrik húszéves és az Ungvári Nemzeti Egyetem jogi karán tanul. Krisztián révén van egy tíz- és egy hétéves unokám, Emma és Dávid, pont látogatóban van nálam. Emmában látom egykori önmagamat. Félévenként szoktak hazalátogatni, de az online térben tartjuk a kapcsolatot napi szinten. Remélem, az idei télen eljutok hozzájuk én is. Gyakorlatilag az egész családom külföldön van, a nővérem Ausztriában, a rokonaim Magyarországon.
– A saját gyerekeit másként nevelte, mint az óvodában a gyerkőcöket?
– Nagyon szigorú voltam velük, anyukám mondogatta is olykor viccesen, hogy olyan vagyok, mint egy mostoha. A tanulást is szigorúan vettem, s utólag úgy érzem, ez meghálálta magát. Anyukám, aki gyerekorvos volt, segített.
– Gyakorlatilag estig munkában van, az otthoni teendőkbe besegít valaki?
– Főleg a fiam szokott besegíteni, de a bevásárlás az én dolgom.
– Mivel tud feltöltődni, kikapcsolódni?
– A gyerekek egyáltalán nem fárasztanak, ők töltenek fel. Szabadidőmben szívesen kötök, olvasok, elsősorban romantikus regényeket. Hétvégén megnézek egy-egy karácsonyi vagy romantikus filmet.
– Melyik emberi tulajdonságot nem tudja elviselni?
– Nem szeretem a ravasz, kétszínű embereket, akik a szemembe mosolyognak, a hátam mögött viszont kibeszélnek. Én az egyenesség híve vagyok, akkor is, ha megharagszanak érte.
– A vallás mekkora szerepet kap az életében?
– Hívő vagyok, annak ellenére, hogy nem vallásos családban nevelkedtem. Csak évente kétszer mentünk el a templomba, apukám nem mehetett a munkája miatt, anyukám folyton dolgozott. Akkor kezdtem el ismét rendszeresen látogatni az Úr házát, amikor a gyerekeim iskolások lettek és hittanra jártak. 54 évesen voltam első áldozó a római katolikus gyülekezetben. Bármi gondom van, a jó Isten az, akihez fordulok.
– Könnyen közel engedi magához az embereket?
– Igazán közeli barátnőm négy van, Szabó Timit ötéves korom óta ismerem, Andzsit még az iskolából. Rajtuk kívül két embert tartok még a barátomnak, Vikit és Hajnalkát.
– Mivel lehet meghatni?
– Az anyák napi mise, az óvodai fellépések mindig meghatnak, ezeken rendre elpityeredek. De a családi összejöveteleken is elérzékenyülök.
– Milyen kapcsolatot ápol egykori növendékeivel?
– Nem panaszkodhatok, rengeteg egykor hozzám járt gyerek tartja velem a kapcsolatot a közösségi hálón, vannak, akik rendszeresen felkeresnek.
– El tudja képzelni, hogy egyszer csak hirtelen kanyart vesz az élete?
– Én az a típus vagyok, aki nem ijed meg semmitől. De nem szeretném, ha a háború úgy hozná, hogy mindent, az eddig felépített egzisztenciámat, munkámat, otthonomat itt kellene hagyni. Gondoltam rá, hogy megtörténhet, de ettől borzongok. Mivel optimista vagyok, bízom benne, hogy nem történhet velünk semmi rossz itthon.
