Nem végeztem közvélemény-kutatást, de gyanítom, az emberek többsége arra a kérdésre, hogy mit vár a legjobban, most azt mondaná: a háború végét. A sorban a következő a családtagjuk viszontlátása, majd az áram visszakapcsolása lenne.
Nem a Mikulás vagy a karácsony, illetve a havas táj után vágyakozunk most leginkább. Van annál jelenleg fontosabb is. És ez teljesen érthető.
Sötétben, olykor egyedül, bosszúsan dideregve nehéz a csodát várni, arra koncentrálni, amink még van, amiért hálásak lehetünk. Egyszerűen nem működik az agyunk, eluralkodik rajtunk a tehetetlenség érzése, szinte megbénít a bizonytalanság.
Annyi negatívum ért már minket, olyan viszontagságokon mentünk keresztül, hogy már a legerősebbekben is alig pislákol a fény, a remény.
Pedig ilyenkor lenne a legnagyobb szükségünk rá, amikor számunkra a hitünkön kívül semmi más sem marad.
Az életünk különböző szakaszokból, úgy is mondhatjuk, évszakokból áll. Valószínűleg mindenki megtapasztalta már a várakozás időszakát. Ki a párválasztás, gyermekáldás terén, más egy betegség, nélkülözés idején. Várjuk, hogy valami változzon, valami jobb legyen, elérjük azt, amire oly nagyon vágyunk. És ilyenkor a legnehezebb várni, türelmesnek lenni.
Most sokan a férjükkel való találkozást várják vagy a hónap végét, hogy megkapják a fizetésüket.
Mások az áramot, hogy újra meleg legyen a lakásban, vagy a légiriadó végét, hogy fellélegezhessenek.
De legfőképp a békét óhajtjuk, még ha nem is tudjuk, hogy mi következik majd azután.
A béke most a messiás, a felszabadító, az örömöt hozó, azt hisszük, amint eljő, mindent megold, minden sebet begyógyít.
Pedig erre csak egyvalaki képes: aki mindörökké ugyanaz. Ne feledkezzünk meg erről se adventkor, se máskor, mert ahogy előbb-utóbb a béke, bizonyosan a Megváltó is eljön. Ezért nem mindegy, mivel töltjük azt az időt, amit itt e Földön kaptunk. Várakozzunk hittel, reménnyel és szeretettel, békében és háborúban egyaránt.
