Őszinte, precíz, alkalmazkodó. Optimista, de nem bízza a véletlenre a dolgokat. Szereti irányítani az eseményeket, nagy munkabírású. Közel húsz éve műveli a szakmáját, odavan a gyerekekért. Egy kis csokoládéval bármikor fel lehet vidítani. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Szatmári Andrea, a Tiszaújlaki Szivárvány Bölcsőde-Óvoda vezetője
Simon Rita
– Mindig is óvodapedagógusnak készült?
– Varrónő akartam lenni. Gyerekkoromban rengeteg babaruhát készítettünk. Aztán végül mégis úgy döntöttem, hogy a továbbtanulást választom. Felvételiztem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára. 2005-ben szereztem diplomát, rögtön munkába is álltam a szülőfalum óvodájában. Az igazgatói posztra 2015-ben neveztek ki.
– Az óvodában hogyan birkóznak meg az áramkimaradásokkal?
– Sajnos nem jelzik előre, hogy mikor kapcsolják ki az áramot, így nem tudunk tervezni. Nincs generátorunk, bár már kérdezték, hogy lenne-e rá igény, így hátha hamarosan meglepnek minket eggyel … Addig is alkalmazkodunk. Amint van áram, nekilátunk a főzésnek. A szakácsnők sokszor még a vacsorát is megfőzik délben, mert nincs rá garancia, hogy délután lesz áram. Sokszor fűtetlen épületben kezdjük a munkát. Annyi a szerencse, hogy ha éjszaka van áram, akkor reggel még tűrhető a hőmérséklet. A szülők ilyen körülmények ellenére is hozzák a csemetéjüket, mert nincs más választásuk. Otthon sincs áram, illetve sokan dolgoznak. 67 óvodásunk van. A kistérségben a miénk a legnagyobb óvoda. Korábban előfordult, hogy 120 gyerekről gondoskodtunk, de az elmúlt években igencsak megcsappant a születésszám. 7 gyerek a háború óta hagyta itt az óvodát. Helyettük érkezett négy menekült csöppség, köztük van egy Down-kóros is. Mivel a tiszakeresztúri internátus menekültszállóvá alakult át, ezért nálunk nyílt inkluzív csoport. Amióta ide kerültem, folyamatosan fejlődtünk, 2016-ban az önkormányzat teljesen felújította az ovit, ma már 5 csoportunk van. Sokat köszönhetünk a községházának, mindenben támogattak minket az elmúlt években. A háború idején sem küldtek el minket fizetetlen szabadságra, sőt, még a maradék fizetett szabadságot is kivehetjük. Így most december 19-től nagyjából január végéig szünidőre megyünk. Legutóbb február és május között szünetelt az óvoda, amikor belső ukrajnaiak laktak itt. A Tiszaújlaki kistérséghez 6 óvoda tartozik, de csak nálunk és Salánkon helyeztek el menekülteket. Összesen 230-an fordultak meg nálunk.
– Hogyan látja, a gyerekek mennyit érzékelnek a háborúból?
– Hatnak rájuk a körülmények, de igyekszünk kerülni a témát. Légiriadó esetén a hangszórók itt visítanak rögtön mellettünk, gyakran helikopterek is röpködnek, olyankor eleinte megijedtek. Próbáljuk nyugtatgatni őket, hogy itt nem lesz gond, minket nem érhet támadás. Abban reménykednek, hogy az ünnepre elutaznak Magyarországra az apukájához. Az én lányom is nagyon átéli. Nem akarja levenni a meleg pulcsiját, nehogy megfázzon és ne láthassa az édesapját. Mindig nehéz az elválás, könnyek között búcsúzunk. A férjem állandóan hív, hogy költözzünk ki, hiszen ott is találnék munkát, itt már nem lesz jobb a helyzet. Azzal érvelek, hogy egy élet munkáját nem hagyhatjuk itt, továbbá szeretek itthon lenni, számítanak rám, s ezért felelősséggel tartozom.
– Hogyan ismerkedtek meg a férjével?
– Gyerekkorunk óta ismertük egymást, aztán úgy hozta az élet, hogy csak később találtunk egymásra. Amikor munkába álltam az oviban, akkor kezdtünk el találkozgatni. Három évig jegyben jártunk, tizennégy éve vagyunk házasok. Bár szakácsnak tanult, igazi ezermester, nagyszerű ember, jó apa. Sajnos a háború óta külföldön van. A nagyobbik, húszéves lányom szintén ott dolgozik. Ő az én nyomdokaimba lépett, óvodapedagógus. Az ötéves kislányom még nem tudja, mi akar lenni. Mostanában varrogat.
– Miből merít erőt?
– Odavagyok a virágokért. A kertészkedés mindig kikapcsol.
– Milyen emberi tulajdonságok dühítik fel?
– A pletykát nem szeretem. Bár egy olyan munkahelyen, ahol ennyi nő van, ezt nehéz teljesen kiiktatni… Az egyenes beszédet preferálom, másoktól is őszinteséget várok el.
– Precíz, rendszerető.
– Habár az ünnepet Magyarországon töltjük, már most nekikezdtem a nagy karácsonyi takarításnak. Ez a mániám. Az óvodában is igyekszem ügyelni a tisztaságra. Ezt mindenkitől elvárom. A gyerekeknek megtanítottuk, hogy a játékokat szépen elrakjuk, miután már nem játszunk vele. Akkor érzem jól magam, ha rend van körülöttem. Általában minden az én kezemben összpontosul, de nem is bánom, szeretem, ha képben vagyok. Annak viszont nagyon örülök, hogy van kire számítani. A kolléganőim nagyon ügyesek és lelkiismeretesek.
– Mennyire tudja titkolni az érzéseit?
– Lerí rólam, ha valami nem tetszik. A szomszédom gyakran mondja, hogy ha összeszorítom az ajkaimat, ő már tudja, hogy valami baj van. Habár érzékeny vagyok, nem szoktam sírni, inkább magamban dühöngök. Nem mutatom ki a fájdalmamat, mert szerintem attól nem lesz jobb, ha mások előtt szenvedek vagy panaszkodom.
– Optimistának tartja magát?
– Igen. Nálam inkább mindig félig tele van a pohár.
– Szokott halogatni?
– Nem mondanám. Ha valamit például ötödikére kell leadni, akkor én azt már elsejére megcsinálom.
– Mivel lehet felvidítani?
– Csokoládéval. Édesszájú vagyok. Nem kávézom, de ha úgy adódik, én inkább reggel is csokit eszem. Mindig van az asztalomon is.
– Aggódó típus?
– Inkább izgulni szoktam. Ha valamilyen fellépésről, felszólalásról van szó, már előre stresszelek, azelőtt éjszaka biztos azzal álmodom. Amikor pedig rám kerül a sor, elcsuklik, megremeg a hangom. Főleg, ha ukránul kell beszélni. Ezen dolgozom, és azért, hogy magabiztosabban beszéljem az államnyelvet, szeretnék még a közeljövőben elvégezni egy ukrán nyelvtanfolyamot. Már csak azért is, mert a vezetőknek már kötelező a C1 típusú, felsőfokú ukrán nyelvvizsga ahhoz, hogy a pozíciójukban maradhassanak. Ennek az abszolválása a következő célom.
– Mire vágyik most a legjobban?
– Arra, hogy vége legyen a háborúnak, és újra együtt legyen a család.
