Pfeifer Tamás hármas jubileumot ünnepelt az idén
Pfeifer Tamással kapcsolatban nem túlzás azt állítani, hogy a kárpátaljai futball legendás alakja. Előbb labdarúgóként, majd játékvezetőként ért el kimagasló eredményeket. Sportiskola- és stadionigazgatóként, illetve edzőként is rengeteget tett a helyi labdarúgás fejlődéséért. A finom, pengés megoldásairól híres jobbszélső hármas jubileumot ünnepelt az idén. Szeptemberben töltötte be a 80. életévét, 60 éve szerezte profi pályafutása első gólját, illetve 50 éve, 1972-ben a szovjet labdarúgó-bajnokság ukrajnai ligájában ezüstérmes lett a vele felálló kárpátaljai mestercsapat. Ezzel az Ungvári Hoverla története legjobb eredményét érte el. Abból a csapatból, korosztálya nagyjai közül sajnos már csak nagyon kevesen élnek. Pedig lenne miről mesélniük. A néhány éve komoly szívműtéten átesett, a nyolcadik ikszen túl is energikus Pfeifer Tamással többek között a sahtai grundról, profivá válásának történetéről, sikereiről, játékvezetői éveiről, sportfunkcionáriusi szerepéről és a családról is beszélt, de azt is elárulta, mi fáj neki a legjobban a pályafutását illetően.
Szabó Sándor
Az ötvenes, hatvanas, hetvenes években a poros grundról kerültek ki a klasszis játékosok. Főhősünk a focival gyerekként a köznyelvben Ungváron csak „kopasz hegyként” emlegetett tisztáson kezdett ismerkedni, ahol a kapukat jobb híján két fatörzsre erősített ágból alakították ki. Az akkori futballcsaták emlékét még most is őrzi az egyik „kapu”.
– A Lövölde utcában laktunk a szüleimmel, innen jártam legeltetni a kecskéinket és focizni a sahtai erdőben lévő tisztásra
– kezdi a beszélgetést Pfeifer Tamás, aki korát bőven meghazudtoló fittséggel és lelkesedéssel éli mindennapjait. – Akkoriban nem volt annyi focipálya, sportiskola, mint manapság, sőt előfordult, hogy labdánk sem akadt. A különböző korosztályú gyerekek – mivel akkor futballcipőt sem igen lehetett kapni – gyakran mezítláb szaladgáltak a fenyőtobozokon, a földből kiálló gyökerek között. Üres konzervdobozokkal fociztunk. A meccsek után egy közeli forráshoz jártunk felfrissülni, lemosni magunkról a port. Nagy élmény volt.
Az iskolák közötti bajnokságon figyelt fel Fedák László a korához képest igen éretten játszó kisfiúra. A korszak egyik legelismertebb ungvári edzőjének tanácsára kezdett el edzésekre járni. A grund után a Szpartak Stadion gyepszőnyege teljesen más világ volt. A technikás fiatalembert 1961-ben meghívták Kárpátalja válogatott csapatába, amely már a következő évben megnyerte az ukrajnai ifjúsági labdarúgó-bajnokságot. Villámgyorsan haladt felfelé, bekerült a megye kirakatcsapatába, a Verhovinába.
– A grundon nem léteztek vonalak, mindössze három szabály volt, ha kiment a labda, akkor bedobás, vagy szöglet következett, ha szabálytalankodott valaki bárhol a pályán, akkor büntetőt rúgtunk
– emlékezett vissza arra, hogy igazából a játék szabályaival sem voltak tisztában. – Fedák Laci bácsi meghívott a megyei ifjúsági válogatottba, ő volt az, aki, mondhatni, elindított ezen a pályán. 42-es születésűként én voltam a legfiatalabb a csapatban, a többiek 40-41-esek voltak. Gyerekként eszembe se jutott, hogy profi focista lesz belőlem, viszont a szüleim az első perctől maximálisan támogattak ebben. 1961-ben kezdődött a profi futballkarrierem, előbb a radvánci Borkanyuk gyár csapatában, a Szpartak-2-ben kaptam lehetőséget, de még az év őszén Mihalina Mihály, az ungvári Verhovina vezetőedzője meghívott a megye kirakatcsapatába, ahol csak a szezon végéig maradhattam, ugyanis behívtak katonának a szovjet hadseregbe. Csak kárpátaljaiak voltak a csapatban, Asztalos Pityu, Varga Lajcsi, Bilicska Rudi és Havasi Bandi, aki a Dinamo Kijevből tért vissza, valamint Ivan Dikovec, Tellinger Miki, Popincsak Zoltán és Szabó Sándor. „Kölyökként” kerültem oda, csókolomot köszöntem az „öregeknek”. Asztalos Istvánt Pityu bácsinak szólítottam, mondanom sem kell, nem tetszett neki. Az első gólomat kereken 50 éve 1962-ben idegenben a Lokomotív Donyeck elleni bajnoki meccsen szereztem.
Pfeifer Tamás a sorkatonai szolgálatát előbb az SZKA Lviv labdarúgócsapatában teljesítette, majd egy rövid ideig az odesszai katonai klubtárs élvonalbeli együttesében folytatta. 1965-ben visszatért Lembergbe és megnyerve az ukrán labdarúgó-bajnokságot bejutottak a szovjet bajnokság első osztályának második csoportjába. 1969-ben meghívták a szintén másodosztályú Ternopili Avangardba.
– Az ungvári csapatból négyen voltunk sorkötelesek, így Sándor Árpival, Lengyel Imrével és Varga Pistivel együtt mentünk Lembergbe – emlékezett vissza. – 1965 elején jött egy moszkvai parancs az átvezénylésemről az SZKA Odesszához. Nem akartam elmenni, viszont az ukázt nem lehetett megtagadni, az edző felvilágosított, vagy börtönbe megyek, vagy Odesszába. Katonai kísérettel utaztam, az odesszai katonai körzet parancsnokánál kellett lejelentkeznem. 166 cm magassággal én sem vagyok egy daliás legény, de a parancsnok még nálam is alacsonyabb volt, és emlékszem, azzal a mondattal fogadott:
„ilyen kis ember miatt csináltak ekkora felhajtást”.
Négy meccsen pályára is léptem, de nem tetszett a csapaton belüli hangulat. A focisták folyamatosan italoztak, részegeskedtek, alig várták az edzések és a meccsek végét, már az öltözőben vodkáztak. Engem is húztak, de én nem akartam lezülleni. Az volt a szerencsém, hogy Szergej Saposnyikovnak, a lembergiek edzőjének édesanyja Odesszában lakott. Amikor meglátogatta az anyját engem is megkeresett, érdeklődött, hogy megy a sorom. Mondtam neki, hogy segítsen elkerülnöm innen, mert rossz vége lesz. Azzal váltunk el, hogy beszél a parancsnokkal. Két nappal később hívattak a parancsnokságra, börtönnel fenyegettek, de végül visszamehettem Lembergbe. Abban az évben megnyertük a bajnokságot és hálából, hogy segítettek eljönnöm Odesszából, aláírtam három évre. Kaptam egy lakást is. Mindig a legjobb akartam lenni, az utolsó erőmig küzdöttem a pályán azért, hogy ha kimegyek az utcára, szégyenkezés nélkül tudjak az emberek szemébe nézni. 1965-ben megkaptam a sportmesteri címet, abban az évben háromszor is teljesítettem az ehhez szükséges szintet. A kor egyik legjobb kapusának tartott Lev Jasinnak is sikerült gólt lőnöm. Nem titok, a jobb kereseti lehetőség miatt igazoltam Ternopilba, míg Lembergben 140, itt 280 rubel volt a bérem. Maradtam volna még pár évet, de édesapám elhunyt, édesanyám pedig szerette volna, ha hazaköltözöm.
Pfeifer 1969-ben végleg visszatértem Ungvárra, az az 1971-ben Hoverlára átkeresztelt csapattal – ahol ő viselte éveken át a csapatkapitányi karszalagot – ezüstérmet szerzett az ukrán bajnokságban. Jól látta a pályát, sok gólpasszt kiosztott, irányította a játékot. Közel 50 gólt lőtt és több mint 350 meccset játszott a karrierje alatt. A köztársasági válogatottba is meghívták, négy meccsen három gólt lőtt. Egyet a brazil Flamengónak, kétszer pedig az orosz föderatív köztársaság válogatottjának is betalált. Egy súlyos sérülést követően fejezte be az aktív labdarúgást.
– Fantasztikus csapatunk volt, érett az 1972-es siker, minden poszton klasszisok játszottak. Pályám legszebb időszaka volt az, olyan kiválóságokkal alkottunk remek gárdát, mint Viktor Grusko, Varga István, Polák Sándor, Bordás József, Vágány József, Medvigy Vaszil, Mikola Ruszin, Volodimir Pinkovszkij és a csapat esze, Jurij Csirkov. Tóth Dezső volt a mesterünk, Pazsó János a segítője. Sokan közülük már elmentek…
Sokszor megdöbbenek, hogy repül az idő, elszállnak az évek fölöttünk, pedig mintha csak tegnap lettünk volna fiatalok…
– A szezon vége felé Herszonban egy idegenbeli meccsen úgy lerúgtak, hogy eltört a lábam – elevenítette fel, hogyan kényszerült a karrierje befejezésére. – Mire nagy nehézségek árán hazakerültem, a lábam kétszeresére megdagadt, bevérzett. Hosszú ideig tartott a felépülés, már nem tudtam vállalni a játékot. Ha nincs ez a sérülés, lett volna még bennem 2-3 jó év. Az fáj a legjobban, hogy így kellett befejeznem. Az akkori csapatvezetés felajánlotta, hogy edzzem az utánpótlást, én pedig gondolkodás nélkül igent mondtam. Oláh Károllyal és Hrico Pistával dolgoztam együtt, az 55-ös korosztállyal, több tehetséges labdarúgó is kikerült a kezünk alól.
Pfeifer Tamás ezt követően a helyi Szpartak sportegyesületben töltött be különböző vezető beosztásokat és aktívan részt vett a városi és megyei labdarúgó-szövetségek munkájában. A játékvezetői vizsga megszerzését követően, különböző szintű labdarúgótornákon szerezte meg a szükséges tapasztalatokat. Ellenőrei, sportvezetői javaslatára 1986-ban lett a szovjet I. Liga játékvezetője.
– Közel tíz évig voltam a Szpartak Sportiskola igazgatója – summázta a kárpátaljai futball élő legendája. – De nem maradhattam az igazgatói székben, miután átkvalifikáltak minket az olimpiai tartalék szakosított gyermek- és ifjúsági sportiskolájává. A döntést azzal indokolták, hogy nem vagyok párttag, így nem tölthetem be ezt a pozíciót. Stadionigazgatóként viszont maradhattam. Oláh Károly tanácsára jelentkeztem játékvezetőnek. 16 évig, 45 éves koromig fújtam a sípot, az volt a felső korhatár akkoriban. Rengeteg nemzetközi meccset vezethettem, bejártam a világot. Taskentben, Jerevánban, Bakuban, Tbilisziben voltak a legnehezebb meccseim.
Objektív, ugyanakkor szigorú játékvezetőnek tartották, soha nem hezitált, azonnal kiállította a durván szabálytalankodó futballistákat. Soha nem rejtette véka alá a véleményét, igazi megmondóember volt és ma is az. Humora sem kopott meg az évtizedek alatt, interjú közben is elsütött 1-2 viccet, pikáns poént. Pedig két éve élet és halál között lebegett. Egy szívinfarktus után 7 órás műtétet hajtottak végre rajta, összesen három hónapot töltött kórházban.
A fiai is folytatták édesapjuk „mesterségét”. Tamás fia a Dinamo Kijev ificsapatában is megfordult, a szovjet ifjúsági válogatottba is bekerült. Ungváron lett profi játékos, a kassai Lokomotívban fejezte be a pályafutását. Ott lett utánpótlásedző, majd Felsőkaposon edzősködött. István fia a FK Zakarpattyában kezdte karrierjét, majd Kaposváron, Nyíregyházán és Kisvárdán is játszott. Ők már nincsenek a fociban, de István unokája, aki a jövő év márciusában lesz 15 éves, ígéretes tehetség. Korábban a kisvárdai Puskás Labdarúgó Akadémián pallérozódott, most egy budapesti utánpótlásklubnál van, bekerült az U15-ös válogatottba is. Nagyon meg vannak vele elégedve az edzői.
– Egy nagy vágyam van még ebben az életben, hogy lássam egy nagynevű felnőtt csapatban, vagy a magyar válogatottban focizni
– jegyezte meg a legenda. Megvan a tehetsége, alázatos és szorgalmas, még nálam is többre viheti, igazán büszke vagyok rá.
Az elmúlt hetek a katari világbajnokságról szóltak, viszont a kárpátaljai áramszünetek miatt több mérkőzésről is lemaradt. Azokból a mérkőzésekből ítélve, amit meg tudott nézni, részben vagy teljesen a válogatottak magas színvonalú meccseket játszottak, sok izgalmat és meglepetést hozott az idei vb. A döntőt is csak ismétlésen látta, mint fogalmazott Argentína megérdemelten lett világbajnok, Lionel Messi pályafutása utolsó vb-jén végre valahára felért a csúcsra.