A Szent Panteleimon Karitász Kárpátaljai Görögkatolikus Jótékonysági Szervezet a helyi rászorulók megsegítését vállalta fel.
Karácsony közeledtével talán még fontosabb annak az üzenetnek a hirdetése, hogy senki sincs egyedül. Ebben a szellemben tevékenykedik a Szent Panteleimon Karitász Kárpátaljai Görögkatolikus Jótékonysági Szervezet, mely 2021 novemberében új vezetőket kapott. Az azóta eltelt év megmutatta, jónak lenni jó, az összetartás, egymás megsegítése pedig soha nem megy ki a divatból.
Bujdosó Ivett
Szkoropádszky Péterrel, a szervezet elnökével és Fülöp János igazgatóval elemeztük a 2022-es évben történteket, illetve betekintést engedtek a szervezet jövőbeni terveibe is.
– Az idősek támogatását tűzték ki célul.
János atya: Olyan lehetőségeket kerestünk, amelyekkel a kárpátaljai nehéz sorsú testvéreinknek segíthetünk. Az egyik ilyen kezdeményezésünk a Szent Simeon és Anna program, melynek célja az egyedülálló idősek támogatása.
Péter atya: Az ötlet a Görögkatolikus Ifjúsági Szervezet egyik hasonló projektje alapján merült fel bennünk. Összeállítottunk egy adatbázist, melyben a jótékonykodók maguk választhatják ki a támogatni kívánt rászorulót. Ezzel szerettük volna személyesebbé tenni a kommunikációt, hiszen ennek hiánya sok esetben tönkreteszi az emberek közötti kapcsolatot.
– A program azóta is tart.
János atya: A jelenlegi háborús helyzetben talán még aktuálisabb lett az itthon maradt idősek megsegítése, hiszen rengeteg fiatal, sok család kényszerült külföldre. Mind tudjuk, az idős fát sokkal nehezebb átültetni, így vidékünkön is többen maradtak egyedül. A mi feladatunk a megsegítésük, az egyház senkit sem hagy magára. Sokaknak a hit a biztos pont az életében, így nem tehetjük meg, hogy bárkinek is elengedjük a kezét. Éppen ezért továbbra is várjuk azon segítőkész támogatók jelentkezését, akik évente két alkalommal 90-90 euró összeget felajánlanak az általuk kiválasztott rászoruló részére, melyért „cserébe” szívmelengető köszönőlevelet vagy videoüzenetet kap.
– Nem feledkeztek meg a más korcsoportba tartozó nélkülözőkről sem.
Péter atya: Bár jótékonysági szervezetként működünk, kezdetben kifejezetten korlátozottak voltak a lehetőségeink. Szinte mindig önállóan keressük a azokat a forrásokat, lehetőségeket, melyek programjaink finanszírozásához szükségesek. Sokan nehezen ismerik be, hogy segítségre van szükségük, így az is a mi feladatunk, hogy közelebb hozzuk őket a segítőikhez, a karitászhoz, egymáshoz. Ránk hárul tehát a támogatók és a támogatottak felkeresése is.
János atya: Fontosnak tartottuk, hogy éreztessük, hozzánk bárki fordulhat segítségért. Még a háború kitörése előtt három helyszínen – Sislócon, Batáron és Salánkon – olyan szociális konyhát hoztunk létre, ahol a szűkölködők meleg ebédben részesülhettek. A háború kitörése után egyre nagyobb igény mutatkozott a szeretetkonyhára, a lehetőségeink is bővültek, így további két helyszínen, Csepében és Barkaszón is sikerült beindítanunk a projektet. A közeljövőben szeretnénk bővíteni konyháink számát, így Tiszacsomán és Tiszaújhelyen is ingyen ebéddel segítenénk. A program különlegessége az is, hogy az ételeket kiszállítjuk, hiszen az egyházközségeinkben fogyatékkal élők, mozgáskorlátozottak is vannak, rájuk is gondolunk.
Péter atya: Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a jelenleg ellátott körülbelül 200 fő egyházközségeink szegényeinek mindössze egyharmada, így mindenképp további bővítések szükségesek. Emellett célunk, hogy nemcsak a konyhák számát, hanem a meglévők kapacitását is növeljük.
– Ehhez fontos, hogy legyenek önkénteseik. Vannak, akik segítik a szervezet munkáját?
Péter atya: A háború mindent összezavart, a szervezetünket is elérte a tömeges külföldre költözés. A későbbiekben mindenképp szeretnénk újraszervezni a helyi karitász-csoportjainkat, a Kárpátalján maradt csapattagokra azonban továbbra is számítunk.
János atya: Hiszen ahhoz, hogy segíteni tudjunk, szükségünk van olyan jólelkű emberekre, akiknek nem közömbös falubelijük, ismerősük sorsa.
– A háború hatást gyakorolt a megkezdett munkájukra, az elsők között segítették a határátkelőkön veszteglő menekülőket.
Péter atya: Gyorsan kellett reagálnunk a kialakult helyzetre, a leginkább kritikus pontokon – Kisszelmencen, Tiszaújlakon és Ungváron – az elsők között segítettük a menekülőket. Hosszú ideig folyamatosan jelen voltunk, nem fogytunk ki a jószándékú önkéntesekből, meleg teát, szendvicset és takarókat kínáltunk a zömében nőkből és gyermekekből álló bajbajutottaknak. Később a szlovákiai magyar görögkatolikusoktól is érkezett segítség, így együttes erővel igyekeztünk enyhíteni a menekülők nehézségein. Emellett számos helyi egyházközség is kivette a részét a munkából.
János atya: Szerencsésnek érezzük magunkat, hiszen gyülekezeti tagjaink és a helyi önkéntesek is nagyon készségesek voltak, átérezték az otthonukat elhagyni kényszerülők fájdalmát, szívvel-lélekkel segítették a munkát.
– Hogyan alakult az adakozási kedv?
Péter atya: Eleinte több országból megkerestek bennünket, és felajánlották a segítségüket. Kezdetben a bizonytalanság miatt sokan nem mertek átjönni a határon, így magunknak kellett megoldanunk a támogatások szállítását. Egyetlen járművünk volt, a szombathelyi egyházközségi karitásznak köszönhetően azonban bővült az mikrobuszparkunk, így operatívabbak lettünk. Nyár óta megcsappant, szinte eltűnt az adakozási kedv. Stabil támogatónk a több kontinensen jelen lévő japán Terra Renaissance segélyszervezet.
János atya: Európában is sokan nehéz helyzetbe kerültek az infláció miatt, így valamelyest érthető, hogy kevesebb adomány érkezik hozzánk. Az áremelkedés miatt hasonló kihívásokkal küzdünk, ám a háború, az áramkimaradások és a kilátástalanság megnehezíti a helyzetünket. Itt a tél, a bizonytalanság Damoklész kardjaként lebeg felettünk.
– Milyen hatással voltak az áramkimaradások a működésükre?
Péter atya: A háború elején kértük külföldi partnereinket, hogy biztosítsanak generátokat számunkra. Ezeket eljuttattuk közösségi házainkba, intézményeinkbe, hittantermeinkbe, ám amióta használatba is helyzetük az áramfejlesztőket, szembesültünk azok magas fenntartási költségeivel.
János atya: Áramkimaradás esetén szociális konyháink működése is elképzelhetetlen generátorok nélkül. Nem csak a világítás, a vízellátás is áramot igényel. A fűtés sem megoldott, hiszen a keringető szivattyú is elektromos. Célunk, hogy az összes ingyenkonyhánkat áramfejlesztővel szereljük fel.
– A karácsony közeledtével nőtt a karitászt felkeresők száma?
Péter atya: A tél beköszöntével sokan találták magukat nehéz helyzetben. Az említett japán segélyszervezetnek köszönhetően sikerült tüzelőanyagot biztosítani az erre leginkább rászorulóknak. Sajnos nem mindenkit tudtunk ellátni, ami nagy szívfájdalmunk.
János atya: Egyszeri támogatás keretében 160 családnak tudtunk körülbelül másfél hónapra elegendő fabrikettet biztosítani. Folyamatosan dolgozunk azon, hogy minden rászorulóhoz eljussunk. Fontosnak tartjuk a lelki támogatást is, ezért Ábrány Krisztián atya mentálhigiénés foglalkozások keretében fogadja azokat a személyeket, akik igénylik az ő segítségét.
– Hogyan tervezik a Szent Panteleimon Karitász jövőjét?
Péter atya: Szeretnénk létrehozni egy szociális központot Beregszászban, az ehhez szükséges épületet az esperesi kerület biztosította. Ennek megtervezése, felújítása és kivitelezése még előttünk van.
– Személyesebb vizekre evezve: mi volt a legemlékezetesebb és a legnehezebb feladat az elmúlt évben?
Péter atya: A háború első napjaiban megállás nélkül, napi 20 órában dolgoztunk. Nehéz időszak volt, ám egyben emlékezetes is. A karitász esetében sok feladat vár még ránk, és remélem, hogy megkereséseink, kezdeményezéseink halló fülekre találnak.
János atya: Nehézséget a működésünk folyamatos biztosításában érzek, ám a Jóisten mindig erőt ad a folytatáshoz. Emlékezetes számomra minden olyan alkalom, amikor személyesen találkozhatunk a támogatottjainkkal, beszélgetünk, enyhítünk fájdalmaikon. Ez számomra mindig felemelő érzés.
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
