Dr. Szili Katalin: „…amit mondok, az a szívemből jön, és nagyon remélem, hogy ez érezhető is.”

Hívő, nemzeti elkötelezettségű, segítőkész, nagybetűs ember. Olyan, aki szereti a közösséget, embertársait. Kisunokája teljesen megváltoztatta az életét, a négy és fél éves Liza Kata társaságában felszabadul, jókat játszanak, önfeledten szórakoznak. De az is kikapcsolja, ha többnyire utazás közben, az általa összeválogatott zeneszámokat hallgatja. A karácsony meghitt, de egyben vidám a családjukban, hiszen most már az szerzi a legnagyobb örömet, ha az unokájuk boldogságát látják, miközben bontogatja a Jézuska ajándékait. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának exkluzív vendége dr. Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, a magyar Országgyűlés volt elnöke.

Hegedűs Csilla

– Hol telt a gyermekkora, és hogyan emlékszik vissza, milyen kislány volt?

– A Somogy megyei kisvárosban, Barcson születtem, és 12 éves voltam, amikor édesanyámmal Pécsre költöztünk. Ennek nyomós oka volt, ugyanis még Barcson súlyos balesetet szenvedtem, egy nehéz akna gyutacsa felrobbant a kezemben. Még most is rossz visszagondolni erre, mert anyukámnak azt mondták a pécsi kórházban, hogy legalább tíznapos krízis után dől el, életben marad-e az egy szem gyermeke vagy sem, de hála Istennek már három nap után nyilvánvalóvá vált, hogy életben maradok. Miután túl voltam az életveszélyen, anyukám elém ült, és a következő szavakkal biztatott: kislányom, te ezek után is teljes értékű embernek érezheted magad, de azt is elmagyarázta, egyértelmű, hogy nekem felnőtt koromban az agyammal kell megkeresni a kenyeremet. Édesanyám, akinek mindmáig nagyon sokat köszönhetek, ezután is úgy nevelt, mint ép, egészséges fiatal lányt, nagyon sokat foglalkozott velem. Az általános iskolát Pécsen fejeztem be, majd a Pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat, ezután jogot tanultam, szintén Pécsen.

– Nagyban megváltozott az élete a baleset után?

– A baleset nyár elején történt, de én már szeptembertől folytattam az iskolát, semmi kiesésem nem volt a tanulásban. Azelőtt zongoráztam, balettoztam, amit természetesen abba kellett hagynom, tehát valamelyest beszűkültek a lehetőségeim, viszont elkezdtem sportolni, sokáig versenyszerűen vívtam. Mindmáig bennem van egyfajta túlzott megfelelési kényszer, ezzel még most sem vagyok képes teljesen szakítani. Nagyon szeretem a közösséget, az embereket.

– Hogyan alakult a sorsa az egyetem befejezése után?

– Miután befejeztem az egyetemet, szinte azonnal férjhez mentem. Először az akkori tanácson, majd a környezetvédelemben kezdtem el dolgozni, ezért még elvégeztem az egyetemen a humánökológia szakot, majd a politológiát is. Tehát a szakvizsga után még két egyetemi diplomát szereztem.

– Most viszont mindenki politikusként ismeri. Mikor jött az életébe a politika?

– Nagy utat jártam be ezen a területen.1994-ben lettem először parlamenti képviselő, ami húsz esztendőn át tartott. Ebből közel nyolc évig házelnökként tevékenykedtem. Számomra a mai napig belső indíttatás a szolgálat. Sokszor azon veszem észre magam, hogy azokat is át szeretném kísérni a zebrán, akik lehet, hogy nem is akarnak átmenni. Talán ennek is köszönhetem, hogy a szocialistákhoz kerültem, mert teljes mértékben hittem azt, hogy ott a szolidaritás nemcsak lózung, hanem valódi cselekvés, ahol az együttműködés, a kooperáció működik. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem ez a gyakorlat, ezért egy idő után, finoman fogalmazva, magamra maradtam a hitbéli és nemzeti elkötelezettségemmel. Számomra a vízválasztó a 2004. december 5-ei ominózus népszavazás volt. Tehát nem én változtam, az elveim ma is ugyanazok, hívő ember vagyok és nemzeti elkötelezettségű. A politikai osztály változott a mai ellenzéki oldalon, ahol merőben neoliberális politikát követnek. Mindig a tőke pártján álltak, soha nem a kisemberek mellett, akik mellett ki kellett volna állniuk. Mindent összegezve, igazán most érzem jól magam, és teljesedtem ki, nincsenek görcseim attól, hogy mit mondhatok, amit mondok, az a szívemből jön, és nagyon remélem, hogy ez érezhető is.

– Az elmúlt évtizedek alatt sok fontos, ma is működő intézmény megalakítása fűződik a nevéhez.

– 2010 júniusában történt meg a kormányváltás Magyarországon, amit a Fidesz-KDNP kétharmaddal nyert meg. Ezt követően több jogszabályt alkottunk, így például az állampolgárság megadását. A képletes leválásom első megnyilvánulása a nemzeti összetartozás napján volt, az ellenzékké vált baloldalból egyedül ültem a parlamentben a kormányzó pártokkal a másik oldalon. Úgy éreztem, hogy nem tehetek mást, hiszen sokan számítottak rám, ugyanis még házelnökként megalakítottam a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát, a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanácsot, és ezeket Kövér László jelenlegi házelnök úr viszi tovább. Büszke vagyok arra, hogy tehettem valami maradandót, ami fontos, ami ma is működik. A MÁÉRT és a Diaszpóra Tanács mellett például a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma az, ami a nemzeti összetartozást kifejezi a parlamenti dimenzióban, ahol stratégiai döntések születnek a nemzet sorsáról. Megtisztelő volt számomra, amikor volt házelnökként Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úr javaslatára Orbán Viktor miniszterelnök úrtól megkaptam a miniszterelnöki megbízott címet. Úgy érzem, nekem most, ebben a munkakörömben is azokat az embereket kell szolgálnom, akikre képviselőként felesküdtem.

– Évtizedek óta látogatja Kárpátalját, a kárpátaljai magyarokat. Ön szerint az elmúlt évek során sokat változtunk? Sokat változott Kárpátalja?

– Én soha nem gondoltam, hogy egy közösség élete annyit tud változni, mint amennyit a kárpátaljai magyarságé változott. Mindenki keresi valahol a boldogulását, és sokszor a körülmények kényszerítik arra, hogy feladja a szülőföldön élést, mert olyanok a gazdasági, a megélhetési körülmények. Házelnökségem idején látogattam először Kárpátaljára, és rendkívül barátságos, szívélyes emberekkel találkoztam. A ma kihívásai miatt mindenkiben benne van az egyéni élete, családjának boldogulása miatti félelme, és ezt még tetézi a háború. A kárpátaljai magyarság szenvedte el a legtöbb joghátrányt az elmúlt esztendőkben. Úgy hiszem, csak a remény és a közösségi összekapaszkodás lehet az, ami még összetartja a kárpátaljai magyarokat. És akik még otthon maradtak, nyilvánvalóan a szülőföldjükön szeretnének boldogulni annak ellenére, hogy megannyi jogszűkítés történt, például az oktatás és a nyelvhasználat területén. Ezért a kárpátaljai magyarság számára különösen fontos, hogy érezze azt a hátországot, amit Budapest és a magyar állam biztosít. És itt nemcsak a szolidaritásról van szó, hanem azokról a lépésekről is, melyek a különböző gazdasági támogatásokban, intézményfejlesztésekben nyilvánulnak meg. Mi mindannyian köszönettel tartozunk a kárpátaljai magyarságnak a kitartásáért, önazonosságuk minden körülmények közötti vállalásáért.

– Kicsit más vizekre evezve. Momdjon néhány szót a családjáról.

– Érdekes család a mienk. Édesanyám tipikusan konzervatív családból származik, nagypapám Ausztriában, Leibnizben született, hívő, katolikus családban, ő a második világháborúban halt meg. Az apai nagyszüleim pedig pont a másik oldal, inkább baloldali elvek alapján éltek. A családunk tehát elég sajátságos volt, emlékszem, hogy az anyai nagyanyám sokszor vagy viccesen, vagy mérgesen pogánynak titulálta az apai öregapámat, ő pedig viszonzásul szentfazéknak a nagyanyámat. Tehát ebben a világban nőttem fel. Édesanyám nagyon erős asszony, ma, 86 évesen sem szed gyógyszert, egészségesen él. Rám bízta, hogy felnőtt koromban milyen ideákat építek fel magam köré, és ehhez mindent meg is adott. Ennek köszönhetően áldoztam, bérmálkoztam, templomban kötöttem házasságot. A férjemmel tavaly ünnepeltük a 45. házassági évfordulónkat. Ő statikus mérnök, ma már nyugdíjas. Nem született saját gyermekünk, de a Jó Isten – és ezt minden egyes nap tapasztalom – mindig mindenről gondoskodik. Egy baráti házaspár sajnálatosan elhunyt, két árvát, egy fiút és egy lányt hagytak, akiket mi sajátunkként neveltünk fel. Mára már felnőttek, Eszter 38, Péter pedig 39 éves. Péteréknél már kisunokánk is van, a bűbájos, négy és fél éves Liza Kata. Ha visszatekintek az életemre, elmondhatom, hogy valami gondot mindig cipelnem kellett, de a sors ugyanakkor mindig megajándékozott. A Jó Isten mindig ad valami feladatot az embernek, és az, hogy amikor kislányként elszenvedtem azt a balesetet, és nem haltam meg, azt bizonyítja, hogy valami feladatom volt, van az életben. Tehát összességében szerencsés embernek mondhatom magam.

– Hogy telik önöknél a karácsony?

– A kereskedelemben gyakorlatilag már november elejétől készülnek a karácsonyra, az üzletek jóval a szent ünnep előtt ki vannak díszítve, ezáltal egy amerikai típusú ünneppé vált. Ezzel ellentétben nálam vannak fogalmak, melyekhez mély érzelmek társulnak. Ezek az érzelmek pedig azokból a hatásokból fakadnak, amit egy jó halászlé, gyertyaillat, egy karácsonyi dal, a meghittség, az éjféli mise, a puhaság övez, no meg a jó beszélgetések. Voltak olyan karácsonyok az életemben, amikor a szüleim válása után anyukámmal ketten ünnepeltünk. Azokat édes-szomorú karácsonyoknak nevezném, mert olyankor azzal „dobtuk fel” az estét, hogy anyukám a régi karácsonyokról mesélt, arról, hogy milyen volt például az, amikor kockacukrot csavartak papírba, azzal díszítették a fát. Mára az asztalt körülüljük. Most már azt élvezzük, ahogy Liza Kata bontogatja ajándékait, és örül. Ez fantasztikus érzés. Anyukámnak van egy mondása, miszerint az ember a gyerekéhez lehajol, de az unokáját fölemeli. Én és Liza nagyon élvezzük egymás társaságát, együtt, szőnyegre feküdve legózunk, bújócskázunk, vagy az imádott plüssállataival játszunk. Mindahánynak nevet ad.

– Sok időt tudnak tölteni a kislánnyal?

– A fiam diplomata, és a mi szemünk fénye egyszerre több nyelven tanul az óvodában. Nagyon okos és érdeklődő kislány, és, ahogy ő szokta mondani, “én egy igazi magyar kislány vagyok.” Ilyenkor hatalmas büszkeség tölti el a szívemet. Nagyon szeret itthon lenni, olyankor igyekszünk sok-sok időt együtt tölteni.

– Jó emberismerőnek tartja magát?

– Nem mindig. Az az én nagy bajom, hogy túlontúl bízok, és hiszek az emberekben. Ennélfogva ért már csalódás. Fáj, mert úgy érzem, hogy visszaéltek a bizalmammal, igyekszem túllépni rajta a lehető legrövidebb időn belül.

– Mi az, ami kikapcsolja, ami feltölti?

– Szeretek olvasni, zenét hallgatni. Van egy közel hatvanöt számból álló gyűjteményem, a “Best Of Szili”, és hosszú utazásokon, azokat hallgatom. Egy-egy szám az életem különböző állomásaira emlékeztet. A gimis időszakból van jó pár Creedence Clearwater-, Beatles-, Bee Gees-, Queen-szám. De van egy komolyzenei válogatásom is, operát is nagyon szívesen hallgatok. Ez sokszor az idő múlására is figyelmeztet, mert hajlamosak vagyunk nem eléggé becsülni a legértékesebbet, az időnket. Mostanában sokat utazom, mondhatni ingázom Budapest és Pécs között, mert pár évvel ezelőtt visszaköltöztünk Pécsre a szüleink miatt. Az én anyukám 86, a férjem édesanyja 89 éves, és bizony nagy szükségük van ránk. A fiaméknak is van lakásuk Pécsett, és amikor megkérdeztem, hogy miért kell, hiszen a munkájuk a fővároshoz köti őket, azt felelte, ti sem lesztek már fiatalabbak… Ez végtelenül jólesett, hiszen bizonyos, hogy idősebb korunkra nekünk is jó lesz, ha tudjuk, van kikre számítanunk. És valóban, ahogy idősödöm, egyre inkább szeretek otthon lenni, a pandémia idején akár 4-5 napig ki sem tettem a lábam a házból. De mostanában is szívesen teszek-veszek otthon, rendszerezem a holmijaimat, szeretem előszedni a régi relikviáimat. És azt vettem eszre, ahogy telik az idő, nem szívesen dobok ki semmit, mindent megőrzök, mert minden egyes tárgyhoz valami emlék fűz.

– Mit üzen 2023-ra a kárpátaljai magyarságnak?

– Egyrészt azt kívánom, hogy minél előbb jöjjön el a béke, hogy kapja vissza a békét Ukrajna. Ebbe beleértem a többségi társadalmat is, hiszen a kárpátaljai magyarok abban a közegben élnek. Továbbá azt kívánom, hogy érezzék azt a biztonságot, amit a magyar állam biztosít, érezzék, hogy Magyarország mindig mellettük, mögöttük áll. Tudom, hogy nagyon nehéz lesz a 2023-as esztendő, de adjon sok erőt az elmúlt 12 évben megteremtett összefogás, a nemzeti együttlétünk. Talán ez biztosítja a túlélést ahhoz, hogy az előttünk álló nehézségeken együtt úrrá tudjunk lenni.