Derűs, segítőkész és realista. Könnyű szót érteni vele. Állandóan dudorászik, a zene a mindene. A gyerekek még sohasem okoztak neki csalódást. Érzékeny, rágódó típus, viszont a gondjait nem szívesen osztja meg másokkal. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Nagy Lívia, a Nagypaládi Művészeti Iskola zongoratanára
Simon Rita
– Hogyan került kapcsolatba a zenével?
– Édesapám hegedült, illetve éneket tanított a Fertősalmási Általános Iskolában. Éveken keresztül gyermekkórust is vezetett a faluban. Az apai nagyapám pedig kántor volt. Valószínűleg ezen a vonalon öröklődött a zenéhez való affinitás. Egészen kicsi koromban kaptam egy kis játékzongorát. Az óvodában hallott gyermekdalokat apu segítségével megtanultam eljátszani. Egyre többet nyomogattam a billentyűket, szépen is énekeltem, így végül beírattak a péterfalvai zeneiskolába. A tanárnőm, Nánási Magdaléna (Dolika néni) nagy hatással volt rám. Ő egyengette az utamat. Azóta is tartom vele a kapcsolatot.
– Hol kezdte a pályafutását?
– Az Ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskolát 1986-ban fejeztem be. Frissdiplomásként visszamentem Tiszapéterfalvára dolgozni. Akkor kerültek oda Pál Lajosék is, akik jó példát mutattak, energikusak voltak. Mi is felvettük az ő ritmusukat, sokat fejlődtünk. Később átjöttem a Nagypaládi Művészeti Iskolába. 37 éve vagyok zongoratanár. Kis létszámú, családias hangulatú, fiatalos kollektíva a miénk, jól összedolgozunk. Az intézmény másik két zongoratanára a tanítványom volt, büszke vagyok rájuk. Nekem már nem sok maradt hátra a visszavonulásig. Amit szakmai téren szerettem volna, elértem, amiért hálás vagyok. Minden gyerkőcömről szép emlékeim maradtak. Szeretem, hogy a zeneiskolában rugalmasak lehetünk. Individuális programot állíthatunk össze, és mindenkit a képességei szerint fejleszthetünk. Külön öröm, hogy mindig akad valamilyen megmérettetés, ami inspirál minket. Azt vettem észre, hogy ha egy tanítványommal részt veszünk valamilyen versenyen, utána még nagyobb kedvvel gyakorol. A fellépések, amellett, hogy sikerélménnyel ajándékoznak meg, rengeteg energiát is kivesznek belőlünk. A drukk, a szorongás azután jön ki rajtunk, miután lejöttünk a színpadról. A sok különóra, pótfoglalkozás mind-mind megéri, mert a gyermek szeme aztán úgy csillog, mint a gyémánt. Vallom, bárki meg tud tanulni zenélni, de ahhoz, hogy valaki igazán jól játsszon, bele kell tenni azt a bizonyos kis pluszt, amitól a hangokból összeáll a zene.
– Szigorú?
– Nálam ez relatív. Minden gyerek más. Felmérem, milyen a természetük, és utána ahhoz alakítom a hozzáállásomat. Valakinél fontos a szigor, aki viszont érzékenyebb, azzal máshogy kell bánni. Szívesen dícsérem a gyerekeket, de oda kell figyelni az egyensúlyra.
– Néha monotonnak tűnhet a munka. Mi ad erőt a mindennapokhoz?
– Egy jól sikerült foglalkozás sokat lendít a hangulatomon, a gyerekek és a szülők visszajelzése is biztat. Sokszor kérdezik, mi a titka annak, hogy én állandóan jókedvű, energikus és mosolygós vagyok. Erre csak azt szoktam mondani, hogy muszáj tartanom a lépést a fiatalokkal, és ennyi aktív kisgyermek mellett az ember nem lehet búskomor. Sosem azért végeztem a munkám, hogy babérokat szerezzek, hanem azért, mert szeretem. Többször elgondolkodtam már azon, mihez is kezdtem volna, ha nem ezen az úton indulok el. Talán nyelvész lettem volna, mert közel áll hozzám az irodalom, a költészet. De az biztos, hogy a zene nélkül nem lennék az igazi.
– Munka után mivel foglalkozik még?
– Szeretek rejtvényt fejteni, olvasgatni. Diákkoromban gyakran vettem könyveket a zsebpénzemből. Szívesen puzzle-ölözöm is. A ház körüli teendők elvégzését nem is mondom, ez természetes. De azt általában délelőtt megcsinálom, aztán megyek a zeneiskolába. Az este, amennyire lehet, a pihenésé. A növények szeretgetése is megnyugtat.
– A lánya hegedűn játszik.
– A kislányom ebben nőtt fel. Meg volt hozzá a tehetsége, ezt a pályát választotta. Bár most már nem ez a fő foglalkozása, a zene nem tűnt el az életéből. Réka Csehországba ment férjhez, ott az egyik szimfonikus zenekarral heti egyszer gyakorol. A fiam, Tamás elektrotechnikus. Az apjával gyakran szerelgetnek. A férjem, Béla is mindent megbütyköl itthon, aminek nagyon örülök.
– Sokáig szokott valamin rágódni?
– Van egy mérce, amit ha nem sikerül megütnöm, akkor napokig képes vagyok őrlődni miatta. De aztán pár nap után, túllendülök rajta, és újult erővel, lendületesen nekiveselkedem ismét a feladatnak. A belső vívódásaimat nem szeretem másokkal megosztani, magamban próbálom lerendezni. Egyedül a férjem és az édesanyám az, akinek elmondom, ami bánt. Béla a támaszom. Amikor valami nem úgy sikerül, és úgy érzem, minden összeomlott, az egész munkám kárba veszett, olyankor ő önt belém lelket.
– Mivel lehet megbántani?
– Dühít az igazságtalanság, az emberi butaság. Hiszékeny vagyok, nehezen viselem, amikor átvernek.
– Alkalmazkodó?
– Abszolút, ezt az egyik jó tulajdonságomnak is tartom. Sosem voltam senkivel haragban, a munkatársaim közül sem. Szívesen segítek bárkinek, tudják, hogy számíthatnak rám. Az sem jellemző, hogy konkurálnék valakivel, irigykednék vagy rosszmájúskodnék.
– Mi az, amit kevesen tudnak Önről?
– Néha leírom a fejembe ötlő gondolatokat a noteszembe, csak úgy. Szeretek felkészült lenni, nem kedvelem a váratlan meglepetéseket.
– Érzékeny?
– Igen. Szerintem a zenészek más szemmel nézik a világot. Ami nekem örömet szerez, az másnak talán fel sem tűnik. Minden apróságnak tudok örülni. Annak is, ha csak végigsétálunk a Tisza-parton. A természet szeretetét anyukámtól örökölhettem, ő biológus. Kislány koromban sokat jártunk együtt gyógynövényt gyűjteni. A kertünkben van egy nyugágyunk, ahová gyakran kifekszem nyáron. Hallgatom a madarak csiripelését, figyelek az új hangokra. Állandóan dudorászom. Ez talán valamilyen pótcselekvés nálam, de már fel sem tűnik.
– Szokott újévi fogadalmakat tenni?
– Nem. Úgy vagyok vele, hogy aki valamit akar, azt év közben is meg tudja tenni, nem kell hozzá újévi fogadalom. Amondó vagyok, ne álmodozzunk olyan dolgokról, amit nem tudunk elérni. Realistának tartom magam, mindig is két lábbal álltam a földön.
