Kedves, őszinte, megbízható. Gyermekkora óta tanár szeretett volna lenni. Az óhaja valóra vált, immár hosszú évek óta nagy odaadással és lelkesedéssel tanítja a felnövekvő nemzedéket matematikára. Szabad idejében szívesen járja a természetet, feltölti a csönd, a friss levegő. Ez az igazi kikapcsolódás számára. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Soós Katalin, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Szakgimnáziumának igazgatója.
Hegedűs Csilla
– Milyen volt a gyermekkora?
– A beregszászi járási Kisbakosban születtem, egy bátyám van. A nagyszüleimmel éltünk együtt. Édesapám vasutas volt, édesanyám cukrász. Mivel a faluban csak ukrán tanintézet volt, az iskolát hétévesen ott kezdtem, tehát már egészen kis koromban jól megtanultam az államnyelvet. Nagyon szép gyermekkorom volt, a bátyám, aki három évvel idősebb nálam, mindentől óvott, vigyázott rám, kézen fogva kísért az óvodába, majd az iskolába is, így engem elkerültek a gyerekkori atrocitások.
– Mikor döntötte el, hogy a tanári pályát választja?
– Már kislány koromban tanító néni szerettem volna lenni. A szomszéd gyerekekkel iskolásdit játszottunk, természetesen én voltam a tanár. Mivel a szüleim folyton dolgoztak, sok időt töltöttem a nagymamámmal, aki konzervatív, vallásos nevelésben részesített. Komoly kötődés alakult ki közöttünk, neki tulajdonítom azt, hogy mindmáig kicsit konzervatív maradtam, ami szerintem egyáltalán nem baj, sőt. Természetesen haladok a korral, de a hagyományokhoz is ragaszkodom, néha nem értem meg a mostani modern dolgokat, de el kell fogadni, hogy más időket élünk.
– A gyerekkori álom valóra vált, pedagógus lett. Hol szerzett diplomát, és hol kezdte el a pályát?
– Az akkori Ungvári Állami Egyetemre nyertem felvételt, matematika szakra. Harmadikos voltam, amikor férjhez mentem Szalókára, így levelezőn fejeztem be az egyetemet, és Szalókán kezdtem el tanítani a helyi, magyar iskolában. Nagyon sokat készültem az órákra, hiszen az egyetemen ukránul tanultam, ezért magyarul tanítani bizony kihívást jelentett számomra. De a férjem segítségével megbirkóztam a feladatokkal. Nagyon megszerettem azt a közösséget. Tizenhárom évig oktattam őket. Mindmáig szívesen gondolok vissza arra az időszakra.
– Mikor került a főiskolára?
– A férjem halála után. Az az időszak vízválasztó volt az életünkben, mert mindent újra kellett tervezni. Akkor fejezte be a lányom, Emese a 9-ik osztályt, felvételt nyert a Nagydobronyi Református Líceumba. A fiam, Szabolcs a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban folytatta tanulmányait. El kellett döntenünk, hogyan tovább. Az egyéves gyász folyamatát még otthon éltem végig, idő kellett ahhoz, hogy újra tudjam tervezni a dolgokat. Anyukám hozzánk költözött, nem is vészeltem volna át nélküle. Egy év után viszont döntenem kellett, hogy a padlón maradok vagy továbblépek. Mintegy isteni sugallatként egy reggel arra ébredtem, hogy immár, nem tudok Szalókán tanítani, mert a lányom Nagydobronyban, a fiam pedig Beregszászban tanult, és ez így nem mehet tovább. Felmondtam és Beregszászba, a főiskolára jöttem, hiszen már korábban is felajánlottak nekem itt a végzettségemnek megfelelő munkát. Emesét is áthoztam Beregszászba, így ő is a BMG-ben érettségizett, így együtt volt a mi kis csonka családunk.
– Mikor került a szakgimnázium élére?
– 2011-ben licenzáltuk a szakgimnáziumot, és mivel megvolt hozzá a végzettségem, a szakmai képesítésem, a minősítésem és ukrán nyelvtudásom, 2012-ben neveztek ki igazgatónak. Emellett a főiskolán is vannak óráim, és az igazgatóság mellett a szakgimiben is tanítok.
– Kihívásként tekintett a kinevezésre?
– Mivel az egész fokozatosan történt, nem egyik napról a másikra, szép lassan belejöttem. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna számomra kihívás, de nagyon szeretem a munkámat, egy igazán jó csapat állt itt össze, mindannyian tesszük a dolgunkat, hála Istennek nincs időnk unatkozni.
– A gyerekek azóta felnőttek. Hol vannak most?
– Emese már 26 éves, Budapesten dolgozik és boldog házasságban él viski születésű férjével. Minden vágya az volt, hogy az egészségügyben dolgozhasson. Ez többé-kevésbé sikerült is neki, egészségügyi-szervezői szakon végzett a Semmelweis Egyetemen, most egy gyógyszerforgalmazó cégnél dolgozik. Szabolcs húszéves, és másodéves a Budapesti Műszaki Egyetemen.
– Együtt töltötték az ünnepeket?
– Eddig minden karácsonyt Szalókán, a családi házban töltöttük, együtt. Máig az a családi fészek, hétvégenként én is hazamegyek, mert az az otthonom. Most volt az első év, amikor én utaztam fel Budapestre, mert sajnos sem a fiam, sem pedig a vőm nem jöhet haza. A nagyszülők most itthon karácsonyoztak, mi pedig Magyarországon, a lányomék házában. Mindnyájunknak nagy szüksége volt már egy nagy ölelésre, családi feltöltődésre.
– Az imént említette, hogy olyan sok a feladat, hogy nincs ideje unatkozni. Ha mégis ki szeretne kapcsolódni, akkor mivel foglalkozik? Van hobbija?
– Korábban nagyon szerettem olvasni, de a látásom sajnos eléggé romlik, ezért most inkább hangos könyveket „lapozgatok”. Mostanában a természetjárás nyűgöz le, és kapcsol ki. Két évvel ezelőtt csatlakoztam a Hazajárókhoz, és amikor időm engedi, velük járom a természetet. Ilyenkor testileg-lelkileg feltöltődöm.
– Jó emberismerőnek tartja magát?
– Igen. Persze ez nem azt jelenti, hogy olykor ne tévednék valakivel kapcsolatban, de általában hamar rájövök, ki milyen ember. Ám, mint mindenki mást, engem is ért már csalódás, s ezt magamban próbálom feldolgozni, s rájönni, mit néztem el.
– Szokott halogatni?
– Igazság szerint nem férne bele az életembe a halogatás, de olyan időket élünk, amikor becsúszik egyszer-kétszer. Mi terv szerint dolgozunk, van éves programunk, és ezen belül sok egyéb, amihez ragaszkodunk. Az utóbbi időben az áramszünetek borították fel a terv szerinti napjainkat, emiatt bosszúsak voltunk, és ilyenkor bizony nagyon nem fért bele a halogatás, mert nem tudjuk, mikor érjük utol magunkat.
– A sok nehézség és probléma ellenére milyen évet, félévet zártak?
– Ha visszatekintünk egészen a covidos időszakig, amikor rákényszerültünk az online oktatásra, aztán pedig kitört a háború, mindeközben jött a felvételi időszak, sok-sok átszervezés, iskolakezdés, bizonytalanság, leszögezhetjük, hogy nagyon mozgalmas időszak van mögöttünk. De mindennek ellenére elmondhatom, hogy jól vagyunk. Amikor azt látom, hogy a diákok mosolyogva jönnek az iskolába, vidáman köszönnek, örül a szívem. Ilyenkor érzem, hogy milyen fontos a mi munkánk, hiszen 330 diákunk van. Ez azt jelenti, ennyi fiatalnak adunk lehetőséget a jövőjét építeni, az elkezdeni életét egy olyan helyen, ahol viszonylag biztonságban, jó körülmények között van. Igyekszünk a színvonalat is tartani, ami sokszor nem könnyű. Sokat küzdünk azért, hogy az oktatás minőségi legyen. A jó visszajelzések megerősítenek abban, hogy van értelme a munkánknak. A fiatalok szakmát kapnak, ami remélhetőleg egyszer a hivatásuk is lesz, és itthon kamatoztatják a nálunk elsajátítottakat.
– Ha felhők gyűlnek a feje fölé, hogyan, mivel lehet felvidítani?
– Én könnyen tudok hangulatot váltani. Akár egy mosollyal, egy jó szóval pillanatok alatt át tudok billenni, és rájövök, hogy azok a felhők mégsem olyan sötétek.
– Van olyan emberi tulajdonság, ami bosszantja, kifejezetten irritálja?
– A megbízhatatlanság. Ha valakivel valamit megbeszélek, úgy gondolom, a szónak még mindig ereje kell hogy legyen. És ha valaki például hétfő helyett csütörtökön jelenik meg, az nagyon bosszant.
– Milyen érzésekkel, gondolatokkal indul neki a 2023-as évnek?
– Tudom, hogy lassan már elcsépelt, de én továbbra is azt vallom, minden, ami nem öl meg, az megerősít. 2022-ben pedig minden volt, ami megerősíthetett. Sok a feladatunk az idén is, mindenképp helyt szeretnék állni most is, igyekszem behozni a lemaradásokat. Meggyőződésem, hogy sokat kell majd küzdenünk mindenért, azért, hogy a terveinket meg tudjuk valósítani. Én istenhívő ember vagyok, az Úr eddig is segített, és bízom benne, hogy idén sem hagy el bennünket.
