Határozott, szókimondó és gondoskodó. Őszinte lelkesedéssel vág bele a teendőibe. Célja, hogy segítsen másokon. Mindenkiben a jót keresi, ettől függetlenül a valóság talaján áll. A családja jelenti számára a megnyugvást. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Bíró Mária, a Szent Mihály Gyermekotthon vezetője.
Varga Brigitta
– Hogyan telt a gyermekkora?
– A szüleim nagy szeretetben neveltek fel engem és a testvéremet. Mindent megkaptunk, ami kellett ahhoz, hogy teljes értékű felnőttekké váljunk. Mindig arra tanítottak bennünket, hogy igazságosak legyünk egymással és embertársainkkal szemben. Emiatt azonban sok konfliktusom akadt már gyermekoromban is. Amikor láttam, hogy valaki nem helyesen viselkedik, füllent, azt nem hagytam szó nélkül. Az általános iskolát Ráton fejeztem be. Nagy szeretettel gondolok vissza az első tanítónőmre. Füzesséry Katalinnak nagy szerepe volt abban, hogy ilyen emberré váltam. Szívvel-lélekkel oktatott, olyan volt, mint a második édesanyánk. A gyengébb tanulókkal ott maradt órák után, sőt a jól tanulókat is arra biztatta, hogy segítsenek osztálytársaiknak a felzárkózásban. Emberségre, empátiára nevelt minket. Innen Ungvárra kerültem, a 10. számú Zalka Máté Középiskolában érettségiztem, majd a munkácsi mezőgazdasági szakiskolában szereztem diplomát.
– Meséljen a családjáról!
– Számomra a család jelent mindent, ami érték. 1980-ban kötöttem házasságot Árpáddal. Három gyermeket neveltünk fel: Zsuzsannát, Árpádot és Pétert. A gyerekek a nyíregyházi Szent Imre Katolikus Gimnáziumban szereztek érettségit. Szépen boldogulnak, mindhárman lediplomáztak és Magyarországon alapozták meg az életüket.
– Húsz évvel ezelőtt elvállalták a Szent Mihály Gyermekotthon vezetését.
– Ráton akkoriban Molnár Miklós jezsuita atya szolgált. A falu minden problémájával törődött, köztünk élt. Enni vittünk a szegényeknek, magyarságismereti és idegen nyelvű táborokat tartottunk sok száz gyereknek. Majnek Antal atya 2003-ban látogatott el a településre egy házasoknak szervezett egyházi alkalomra. Ott vetette fel a gyermekotthon létesítésének az ötletét. A rendezvény után felkeresett minket és megkért, vállaljuk el a szükséges engedélyek beszerzését. Árpád gondolkodás nélkül igent mondott rá. Ez gyors és bátor elhatározás volt, hiszen akkor még nem voltunk tisztában azzal, mire vállalkozunk. Molnár Miklós atya felajánlotta az egyházközség tulajdonában lévő telket, mi pedig megszereztük a szükséges engedélyeket. Így 2004 őszén kezdetét vette az első ház építése. A támogatóknak hála 2006-ban elkészült az első ház, aztán sorra a másik három. A hitüket gyakorló nevelőszülők pedig a kis falu közösségéből kerültek ki.
– Hogyan vélekedtek erről a falubeliek?
– Amíg tartott az építkezés, Miklós atya felkészítette a helybelieket. Gyakran prédikált a templomban arról, mivel is jár az, ha árva gyerekeket fogadunk be és családi, szerető környezetet biztosítunk számukra. Így amikor az első csöppségek megérkeztek hozzánk, a falubeliek nagy örömmel és lelkesedéssel fogadták őket.
– A szerető, családi közegen kívül milyen plusz dolgokban részesülnek még itt a gyerekek?
– Amikor felépült egy ház és megtaláltuk a nevelőszülőket, akkor a gyermekvédelemhez fordultunk. Arra nincs lehetőségünk, hogy mi válasszuk ki a kicsiket. Az ukrán törvények szerint azok a gyerekek kerülhetnek állami ellátásból családi gondozásba, akik árván maradtak, illetve akiknek a szüleitől véglegesen megvonták a szülői jogokat. Így a nevelőszülő biztos lehet abban, hogy a későbbiekben nem veszik el tőle a gyereket. A rendszer lehetővé teszi, hogy a testvérek ugyanabba a családba kerüljenek. Míg az állami gondozásban az életkor szerinti elosztás elve érvényesül, addig a nevelőszülőknél családegyesítés történik. De az otthonban a gyerekek nemcsak szülőket kapnak. A még élő nagyszülőkkel is szoros a kapcsolatuk, és sokuk keresztszülei is falubeliek. Továbbá valamilyen formában mindennap foglalkozunk a gyerekekkel: kézműveskedhetnek, hittanórára, misére járnak, hetente két alkalommal veszik igénybe a rehabilitációs központ szolgáltatásait, emellett Ivaskovics József énekórákat tart és különféle hangszereken tanítja játszani a gyerkőcöket.
– Hogyan telnek önöknél a dolgos hétköznapok?
– Minden napnak megvan a feladata. Mivel egyházi fenntartású intézmény vagyunk, ezért minden felmerülő nehézséggel nekünk kell szembenéznünk. Az áramszünetek okoztak némi fennakadást, de mára minden családnak sikerült beszereznünk egy generátort. Napelemes lámpákat szereltünk fel az udvarra, hogy éjszaka is legyen világítás. Folyamatban van két ház külső szigetelése is, hogy kevesebb legyen a rezsiköltség. Az állami intézményekben az állam besegít a kiadások fedezésében, itt azonban minden családnak fenn kell tartania magát. A szülők közül az egyik nevelőszülői státuszt és ezzel járó fizetést kap. A hétköznapokat pedig a sokgyerekes lét uralja a négy családban. Nagyon összetartók. A gyerekek mintha egymás testvérei lennének, a szülők pedig együttműködnek a napi feladatok megosztásában. Nekünk, vezetőknek pedig az is a feladatunk, hogy megóvjuk a nevelőszülők házasságát, hogy ne szenvedjen kárt eme nehéz feladat ellátása során. Antal atya havonta ellátogat hozzánk, lelki napot tart. A gyermekotthon családjainak munkáját önkéntes mentálhigiénés szakemberek is segítik. De Turzó Péter atya is nagy figyelmet fordít mind a szülők, mind a gyermekek lelki gondozására.
– Időközben a férjénél súlyos betegséget állapítottak meg.
– 2011-ben Árpádnál vastagbélrákot diagnosztizáltak. Az orvosok azt mondták, egy éve maradt hátra. A Jóistennek hála Árpád még kilenc évig velünk maradt. Nagy űrt hagyott maga után, rettentően hiányzik mindannyiunknak. Közben Péter mindent hátrahagyva hazajött és átvette a feladatait.
– Hogyan tovább?
– Újabb házzal és családdal bővíteni a gyerekotthont nem tudjuk, mivel nincs helyünk, de nap mint nap azon dolgozunk, hogy az itt élő családok életszínvonala minél jobb legyen és semmiben ne szenvedjenek hiányt. Folyamatban van egy szakiskola építése. Péter mindig mosolyogva emlegeti, hogy míg mások a föld alá, óvóhelyre bújnak, mi addig házat építünk, emeletet húzunk. Nem tudjuk, mit hoz a holnap, de bízunk a Jóistenben. Az itt felcseperedő gyerekek szépen boldogulnak, de a tapasztalatok alapján elmondható az is, hogy 17 évesen még nem állnak készen arra, hogy önálló életet éljenek. Mély vízbe kerülnek, amikor elhagyják az otthont. Ezen szeretnénk változtatni a szakiskola és a kollégium létrehozásával. Így 2-3 évvel tovább maradhatnak nálunk, és nemcsak szép gyermekkort teremtünk nekik, hanem szakmát is adunk a kezükbe, ezáltal könnyebben boldogulnak majd az életben.
– Könnyen szót ért az emberekkel?
– Amikor látom, hogy valaki feszült, kötelességemnek érzem, hogy odamenjek hozzá, meghallgassam, megvigasztaljam. Igyekszem olyan emberekkel körülvenni magam, akik hasonló nézeteket vallanak, akik számára nemcsak a földi értékek, hanem a lelkiek egyaránt fontosak.
– Türelmes?
– Az évek során az idegrendszerem gyakran próbára lett téve. Nem mondom, hogy sohasem lehet felbosszantani, hogy sosincs bennem félelem, de őszinte szeretettel és teljes odaadással végzem a dolgomat mindennap. Amit pedig nem tudunk megoldani, azt a Jóistenre bízzuk.
– Hogyan kezeli a konfliktusokat?
– Az otthon lakóival mindent meg tudunk beszélni. Gyakran hozok gyors döntéseket és teszek hirtelen kijelentéseket. Ami a szívemen, az a számon. Azonban sosincs bennem rossz szándék, nem szeretnék senkit megbántani, senkivel sem akarok haragban lenni.
– Hogyan kapcsolódik ki?
– Régen sokat kézimunkáztam, mostanában már inkább olvasok.
