A gyerekek iránti elkötelezettsége irányította a pedagógusi pályára s tartja ott huszonegy éve. Optimistán éli mindennapjait, igyekszik az élet napos oldalára koncentrálni. Életenergiáját a családjából és a hitéből meríti. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Ohár Beáta, a Kígyósi Elemi Iskola alsós tanítónője.
Magyar Tímea
– Miért éppen a pedagógusi hivatás?
– Elsősorban azért, mert szeretem a gyerekeket, a tanítást. Nálunk ez egyébként is családi hagyomány, anyukám is pedagógus. Már nyugdíjas, negyven éven át dolgozott a kígyósi iskolában, amely korábban általánosként működött. Keresztapja is szakmabeli volt, úgyhogy volt kitől tanácsokat kérnem. Sőt, a húgom is tanár, jómagam pedig huszonegy éve tanítok. Érettségi után a Beregszászi II. Rákóczi Ferenc Főiskolán szereztem képesítést. Szülőfalumba visszatérve először a napközis csoportban dolgoztam, kis idő múlva pedig már osztályt kaptam. Idén összevont, komplekt osztályt vezetek, amelyben 1-4.-es gyerekek vannak.
– Két évtizede a pályán van. Mit tapasztalt, mikor volt könnyebb-nehezebb a gyerekekkel?
– Sokat változtak az elmúlt években mind a gyerekek, mind a szülők. Korábban nagyobb hajlandóság volt bennük az együttműködésre. A kicsiket ma jobban lefoglalják a korszerű technikai eszközök, a laptop, a mobiltelefon, mint a kötelező tantárgyak. Egyes szülők ott állnak a csemetéjük mellett és ellenőrzik, megkövetelik a házi feladat elkészítését, de vannak, akik az áramszünetekre hivatkozva a korábbinál is lazábban kezelik a tanulást.
– Először a Covid járvány, most az áramkimaradások nehezítik az ismeretszerzést…
– A koronavírus-járvány idején hosszú időn át online oktatás folyt nálunk. Csak két gyerek nem tudott részt venni ezeken a foglalkozásokon, mivel nem voltak meg hozzá a szükséges eszközeik, úgy oldottam meg a problémát, hogy kinyomtattam a tananyagot és eljuttattam nekik. Kígyós kis település, ez nem jelent gondot. Amíg nem voltak vészleállások, akár egy csoportos messenger-híváson keresztül is le tudtuk vezetni az órákat, de most ezt nem tudnánk megoldani. Szerencsére ebben a tanévben még nem is volt rá szükség. Jelenleg a két összevont osztályban tizenöt 6-10 éves gyereket oktatunk. Idén négyet bocsátunk ki és úgy néz ki, hogy a következő tanévben két új kisiskolásunk lesz. Sajnos a háború kitörésekor sok szülő döntött az elvándorlás mellett, az én osztályomból például öten elmentek.
– A gyerekek mentalitásán mennyire érezhető a háború hatása?
– Eleinte, amikor megszólalt a sziréna, és levonultunk velük az óvóhelyre, aggódtak, hogy biztos eljön-e értük valaki otthonról, de mára úgy látom, hozzászoktak a rendszeres légi riadókhoz. A negyedikesek kicsit feszültebbek a kisebbeknél, de a kezdetekhez képest már nincs bennük akkora félelem.
– Mi nehezíti jelenleg leginkább a munkáját?
– Egyértelműen az áramhiány, hisz villany nélkül rosszul látni a félhomályos osztályokban, nem tudjuk használni a technikai eszközöket. Generátorunk egyelőre nincs, bár a járási oktatási osztály ígérte, hogy lesz, de először nyilván a nagyobb intézményeket látják el vele. Iskolánknak négy munkatársa van, az igazgatónőn kívül két alsós tanítónő és egy ukrán-angol szakos tanár, de a hozzánk tartozó óvodával együtt tizenkét fős kollektíva gondoskodik a helyi gyerekekről. Úgy hírlik, a háború kapcsán kialakult költségvetési hiány miatt újabb bércsökkentésre számíthatunk, szóval nem túl rózsásak a kilátásaink.
– Mondana néhány szót a családjáról?
– Van egy húszéves fiunk. Lóránt a beregszászi főiskola utolsó éves kertészmérnök hallgatója. Erős akaratát Sándortól, az édesapjától, érzékenységét tőlem örökölte. A férjem farmergazda, mezőgazdasággal, állattartással foglalkozik, amiből a fiunk is tevékenyen kiveszi a részét, szereti ezt a tevékenységet. A férjem főállásban a Propolisz makarónigyárban dolgozik, így felmentést kapott a sorozás alól.
– Ezek szerint nincs ideje unatkozni, hisz otthon várja a gazdaság…
– És a háztartás. Amikor végzek a napi aktuális teendőkkel, főzéssel, mosással stb., estefelé nekilátok a munkahelyi papírmunkához. Tavasztól őszig vár rám a tíz árnyi háztáji kert.
– Mivel töltődik fel, kapcsolódik ki?
– Szívesen hallgatok zenét, fejtek keresztrejtvényt, olvasok.
– Ki hordja otthon a nadrágot?
– Közösen döntünk mindenben a férjemmel. Persze van, amihez Sándor ért jobban, és van, amihez én, de többnyire együtt határozzuk el, mit hogyan csináljunk.
– A konyhában ínyenc vagy marad a bevált recepteknél?
– Amikor jut rá időm, szívesen kísérletezek új ételekkel, az internet tele van finomabbnál finomabb ételvariációkkal, igyekszem újítani. A család férfitagjai főként a húsos eledeleket kedvelik, mint a bográcsgulyás, a saslik, de nem panaszkodhatok, egyébként mindenevők.
– Van-e olyan álma, amit a háború után tervez megvalósítani?
– A leghőbb kívánságom, hogy legyen végre béke. Ha stabilizálódna a helyzet, kikapcsolódás gyanánt szívesen utaznék egy keveset, kiszakadnék a mindennapi mókuskerékből.
– Van álomvárosa?
– Konkrét nincs, de érdekelnek a történelmi nevezetességek, legyenek azok bárhol. És a vízpart az, ami feltölt.
– Ki ismeri önt a legjobban?
– Anyukám.
– Ha újraélhetné eddigi élete egyik időszakát, melyik lenne az?
– A főiskolás éveimre mindig szívesen emlékszem vissza. De jelenlegi életemmel is elégedett vagyok, kivéve persze a háborúval járó stresszt.
– Melyik emberi hibát nem tudja tolerálni?
– Az igazságtalanságot, a hazugságot.
– A vallásnak milyen szerep jut az életében?
– Kiemelt. A református hitet gyakorlom, aktív tagja vagyok a helyi gyülekezetnek, énekelek a templomi kórusban is.
– Mit tart élete legnagyobb szerencséjének?
– A családomat, és hogy egészségesek vagyunk.
– Élete legfájdalmasabb emléke?
– Édesapám halála, akit öt éve vesztettünk el.
– Milyen, ha felbosszantják?
– Nem hallgatom el. Megtörténik, hogy veszekszem, aztán ettől megnyugszom.
– Önnél félig teli vagy félig üres a pohár?
– Optimista vagyok, mindig megpróbálom a dolgok pozitív oldalát nézni.
– A háború okozta kilátástalanság számos családot arra kényszerített, hogy elhagyja szülőföldjét. Említette, hogy Kígyósról is sokan elmentek. Ön hol látja magát a jövőben?
– Hála Istennek az én szűk és tágabb családom együtt maradt. Mindnyájan itthon vagyunk, napi kapcsolatban és nem tervezzük, hogy máshová költözünk. Mi maradni szeretnénk…
