Hogyan lettünk nevelőszülők? – a Juhász család története │KISZó-interjú

A gyermek – áldás. Mégis sokan lemondanak róla. Sok kisgyermeket hagynak a szülészeteken, a kórházak gyermekosztályain, s hányan kerülnek állami gondozásba soha meg nem tapasztalva a gondoskodó szülői szeretetet. A legtöbben sajnáljuk őket, de csupán eddig jutunk el. Azonban vannak, akik megnyitják szívüket és otthonuk ajtaját, befogadják az árvákat és vérszerinti gyermekeikkel együtt sajátjukként nevelik a szeretetre éhes csöppségeket.

Varga Brigitta (Rát)

A munkácsi római katolikus püspökség kezdeményezésére alapított ráti Szent Mihály Gyermekotthonban 2006-ban nyílt az első ház, és Lelekács Ferenc és Georgina otthona lett. A fiatal házaspár 7 gyereket fogadott be, s közben 3 saját gyerekük született. A második ház 2007-ben került átadásra, melyet a Juhász család foglalt el.

Szilvia és Árpád két saját gyermekük (Róbert és Bernadett) mellé fogadta be Zsenyát, a Borok testvéreket – Mirát és Ruszlánt –, a Markovics testvéreket – Igort, Izát, Angit, Adrit és az akkor még csak 10 hónapos Gábort.

– Hetente egyszer, a templomban találkoztunk a Bíró házaspárral – mondta Juhász Szilvia, aki elárulta, a távolból azért figyelte az intézmény megvalósításának a kezdeti lépéseit. – Aztán egyszer csak megkérdezték tőlünk, beköltöznének-e a következő házba, vállalnák-e a nevelőszülőséget. Akkor nem tudtam, ez mivel jár, csak eszembe jutottak a korábbi plébános urunk szavai, aki pár évvel azelőtt, amikor itt még semmi sem volt, felvetette, hogy vállalnánk-e munkát a majdani gyermekotthonban, számíthat-e ránk. S átvillant az agyamon, hogy mi ezt akkor megígértük neki.

Három hónapot kaptunk, hogy átgondoljuk, végül – gyermekeink beleegyezésével és biztatásával – belevágtunk.

A fiunk gimnazista, a lányunk hétéves volt akkor. Először három gyereket fogadtunk be, akiket a beregszentmiklósi állami bentlakásos otthonból hoztunk el. A következő év februárjában még öt gyermek érkezett hozzánk; testvérekről van szó, akik épp akkor maradtak árván Huszton – elevenítette fel a kezdeteket Szilvia.

– Ez tulajdonképpen családegyesítés volt – fűzte hozzá mosolyogva a nevelőapa, Árpád. – Hárman állami gyermekotthonban voltak, ketten pedig kórházban, onnan hoztuk haza őket. Így alakult ki a tízgyerekes nagycsaládunk.

Szilvia édesanyja is hozzájuk költözött, mert elkelt a segítség, hiszen Juhászék már két saját gyermeket neveltek, amikor befogadtak még nyolcat. Volt köztük tízhónapos, két-, három-, négy- és ötéves, a legnagyobb is alig töltötte be a hetet. A gyerekek különböző háttérrel érkeztek, a korábbi családjukban és az állami intézetben is érték őket olyan negatív élmények, fizikai és lelki traumák, amelyeket nem volt könnyű elfeledtetni velük.

– Az ő elmondásuk szerint versengés volt az internátusban a gyerekek közt azért, hogy kit visznek el legközelebb – mondta Árpád.

– Emlékszem, amikor legelőször jártam ilyen intézményben. Minden gyermek szaladt felénk és nyújtotta a kezét, hogy vegyük ölbe, hogy simogassuk meg. Abban reménykedtek, hogy így közelebb kerülnek a felnőttekhez. Zsenyát pici korában hagyták magára, nem ismerte a vérszerinti szüleit. A Borok testvéreket látogatta az anyjuk az állami gyermekotthonban, de csak ritkán, nem foglalkozott velük, emiatt a két gyermek nagyon csalódott volt. A Markovics testvérek pedig csupán két hónapot töltöttek internátusban, addig családban éltek, ám hirtelen árván maradtak – árulta el Szilvia.

A Markovics testvérek egy vérfagyasztó és lélekfacsaró eset után maradtak árván. Egy nap a szüleik hevesen vitáztak, és a veszekedés addig fajult, hogy a felbőszült apa végzett az édesanyjukkal.

Arra a kérdésre, hogy a gyermekek szemtanúi voltak-e a gyilkosságnak, Szilvia a könnyeivel küszködve, elcsukló hangon válaszolt.

– A legidősebb testvér azt mondta, ő mindent tud, de soha senkinek nem fogja elmondani. A kicsik akkor épp a szomszéd szobában voltak. Ő vigyázott rájuk, óvta őket a szörnyű látványtól. Igor azonban nem él itt velünk. A már hozzánk kerülő öt testvérnek ugyanis két idősebb bátyja is van. Őket a nagymamájuk nevelte, így nem kerültek állami gondozásba.

Magyarország segítő kezet nyújt a Szolyvai Gyermekotthon lakóinak

Az átélt borzalmak ellenére a gyermekek hamar beilleszkedtek az új közegbe. Mindez persze nem ment könnyen, adódtak nehézségek, de kellő kitartással és szeretettel minden akadályt leküzdöttek.

– A beilleszkedés minden nehézségéből és öröméből kivettem a részem. Emlékszem, hogy az akkor kétéves Adrienn félt a víztől, de annyira, hogy nem lehetett megmosni a haját. Nem volt hajlandó beállni a zuhany alá. Így bementem vele a fülkébe és megkértem, hogy mossa meg a hajamat, majd beleegyezett, hogy én is megmossam az övét. Így viccelődve, játékosan megszokta a gyerek a fürdést – mesélte Árpád.

– Korábban nem kaptak olyan szeretetet, megbecsülést, törődést és figyelmet, mint amire egy gyermeknek szüksége van. A legfontosabb az volt, hogy itt biztonságban érezzék magukat.

Tudják, hogy most már ez az otthonuk, hogy innen többé nem kell elmenniük. Emlékszem, amikor a szomszéd háza épült, azon a nyáron a kicsik elutaztak Olaszországba üdülni. Induláskor az egyik gyermek megkérdezte, amikor hazatérnek, ide jönnek majd vissza? Annak a gyermeknek legalább három év kellett ahhoz, hogy biztonságban és otthon érezze itt magát. A mi feladatunk, hogy hittel, türelemmel, szeretettel forduljunk feléjük, s megmutassuk: lehet normális életet élni. Hiszem, hogy a mi példamutatásunk, értékrendünk, az irántuk és egymás iránt érzett és kimutatott szeretetünk helyes irányba viszi az életüket – fogalmazott Szilvia.

A befogadottak egyike sem beszélt magyarul, ukrán anyanyelvűek voltak. Az elemit ukrán nyelven végezték, később egyre jobban elsajátították a magyart, és kis idő elteltével már mindegyikük beszélt magyarul.

– Sajnos az óvodában, az iskolában előfordult, hogy kiközösítették őket. Ezeken a gyermekeken örökre rajtuk marad a pecsét, olyan emlékeket, terheket cipelnek, amikről nem ők tehetnek. Ezen csak a mi szeretetünk enyhíthet – mondta Szilvia.

– Volt, hogy rájuk fogtak olyan dolgokat, amit el sem követtek.

Egy alkalommal az egyik gyerek arra panaszkodott, hogy a mi gyerekünk rugdosta a táskáját az osztályban. Felkerestük a panaszt tevő gyerkőc anyukáját és szépen megmagyaráztuk, hogy ez nem így volt. A mi gyerekeink pedig, látva azt, hogy nem büntetést kapnak, hanem meghallgatjuk, elhisszük, amit mondanak és ki is állunk mellettük, a későbbiekben teljes bizalommal fordultak felénk. Mindent megosztottak velünk – emlékezett vissza Árpád.

– Féltem, hogy mi lesz velünk ennyi tizenévessel – szólt közbe Szilvia. – Hála Istennek most úgy gondolom, bár mindenkinek csak annyi gondja legyen a tinédzserekkel, mint nekünk volt. A családban mindenki tudta, mi a feladata, hogy tartania kell magát ahhoz, amit megígért. Mindegyikük tudta, hogy időben haza kell érnie, mert akkor legközelebb is elengedjük. A kommunikáció, a figyelem volt a kulcs mindenhez. Mindig azzal foglalkozunk többet, akinek éppen szüksége van rá. Itt mindegyik a mi gyerekünk, nem teszünk különbséget köztük.

Nekünk az a legfontosabb, hogy embert neveljünk belőlük, hogy a saját lábukra tudjanak állni, hogy segítsünk nekik a szakmaválasztásban, arra terelgessük őket, ami tetszik nekik, amit képesek elsajátítani, amiből meg tudnak majd élni.

Az a célunk, hogy innen kikerülve becsületes emberek legyenek.

Szilvia elmondása szerint mindez csak úgy valósulhatott meg, hogy ő mindvégig a gyermekek mellett maradt. Az ukrán állam állja a nevelt gyermekek alapvető ellátási költségeit, illetve az egyik szülőnek fizetést biztosít.

– Nevelőszülőnek lenni, ennyi gyereket nevelni 24 órás szolgálatot jelent. A sok-sok aggodalmat, a fájdalmat, amit olykor a betegágyuknál átélünk, meg lehet fizetni? Pénzzel nem, számunkra a gyerekek szeretete, ragaszkodása a jutalom – mondta Szilvia.

– Én a rehabilitációs központban dolgozom lovászként. Továbbá a ráti római katolikus egyházközség világi elnökeként tevékenykedem és karitatív munkát is végzek. Így szerencsére én is mindig a közelben vagyok. Mindig elérhetőnek kell lenni, hiszen sok gyerek, sok baj – tette hozzá Árpád.

Az elmúlt 16 év alatt többen már felnőttek, elköltöztek, önálló életet élnek. Mira Olaszországban él, ápolónak tanul. Ruszlán, Igor és Zsenya szintén külföldön él és dolgozik. A házban jelenleg Iza, Angi, Adri és Gábor maradt a nevelőszüleikkel. Mint megtudtuk, időközben több megkeresést is kapott a család, hogy új gyerekeket fogadjanak be.

– Évekkel ezelőtt felkerestek minket a gyermekvédelemtől, hogy a perecsenyi gyermekotthonból befogadnánk-e egy 13 éves kisfiút.

Kérdésükre még aznap választ adtunk. Mi akkor már egy összekovácsolódott család voltunk. Féltem attól, hogy ha a fiúk szobájába egy új gyerek kerül, ráadásul egy tinédzser, akkor megbomlik az a kötelék, a testvériség, ami kialakult köztük. Nem akartuk őket összezavarni – elevenítette fel Árpád.

– Korban sem tartunk már ott, úgy érezzük, a még itt lévőket felneveljük, és aztán befejezzük. Ahogy a gyerekek kirepülnek a családi fészekből, úgy mi is elhagyjuk az otthont és átadjuk helyünket egy új családnak – mondta Szilvia.

Nem könnyű feladat nevelőszülőnek lenni, de akit Isten erre a feladatra hívott el, annak erőt is ad, s annak szeretete soha el nem fogy. Ők azok, akik valóban szeretik Isten gyermekeit. Jól tudják: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” (1Kor 13,4-7)

Nehéz sorsú nagydobronyi családok számára tették szebbé az ünnepeket ● Kárpáti Igaz Szó