Vannak helyzetek, amikor még a legkörültekintőbb ember is elbizonytalanodik, úgy érzi, irányt tévesztett, sőt elveszett az elvek, eszmék, pontosabban tévhitek és propagandaözön labirintusában.
Mi ilyenkor a teendő?
Megoldás lehet, ha keresünk egy biztos pontot, megkérdőjelezhetetlen igazságot, s ahhoz igazítjuk értékrendünket. Persze ez a megoldás több veszélyt is rejt magában. Megtörténhet, hogy a nagy „igazodásban” mindent feladunk, kiszolgáltatottá, bizonytalanná válunk, s így a várt letisztulás helyett csak tápláljuk a homályt, míg el nem jön a sötétség, mely már nemcsak belénk költözött, hanem belőlünk fakad. S elérünk oda, ahol a halál már csak statisztikai adat, az életet pedig az határozza meg, hogy milyen messzire tudunk menekülni térben és jelen időben.
Mert a múlt már csupán hivatkozási alap, s mint ilyen, ellentéteket generál. Így aztán, hogy:
„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”
(József Attila, Eszmélet)
Furcsa világban élünk, amikor a szeretet együtt jár a féltéssel, a félelemmel, és ahelyett, hogy kiteljesülne, mindent megszépítene, mindennek értelmet adna, rettegést szül. Nézzük a másik embert, s már az is nagy erény, ha nem ellenséget látunk benne.
Néz minket valaki, s bennünk megfogalmazódik a bizonyosság: ellenséget sejt bennünk.
Nehéz időket élünk. A zűrzavar közepette az ember néha már azt sem tudja, hogy kicsoda. Azt pedig végképp nem, hogy ki kicsoda.
És mégis, addig nincs különösebb baj, nem keletkezik nagyobb zavar, míg tartjuk magunkat Arany János intelméhez:
„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben
Ember lenni mindég, minden körülményben.”
(Domokos napra)
Nem érted és nem értem, hanem értünk, nem veled és nem velem, hanem velünk kell hogy jó legyen ez a világ.
