Többek között azt szeretem Kárpátaljában, hogy vannak még olyan „érintetlen” helyei, ahová ha valamikor elkeveredik az ember, megmagyarázhatatlan, édes bizsergés keríti hatalmába. Ilyen helyeken még mintha a firmamentum is más lenne, és olyan szikrázónak tűnik, mint a legigézőbb és legáthatóbb kék szempár.
Simon Rita (Kékesfüred–Ungvár)
A Kéklő-hegység, ismertebb nevén a Szinyák vonulata is ilyen, hiszen az egykori vulkáni kürtő nem túl népszerű a turisták körében, és jelzett útvonalat is már csak elvétve találunk. A Kárpátaljai Hazajáró Egylet csapata azonban mégis nekivágott ennek a kalandnak, ami valóban sok kihívást tartogatott.
Miután Szinyák (Kékesfüred) községet elhagyva letértünk az erdészeti útról, végig – helyenként térdig érő – szűz hóban caplattunk felfelé az emelkedőn. A bükkerdő csendjét mintegy harminc túrázó szuszogása törte meg, akik lehelete könnyű „ködként” gomolygott a fagyos levegőben. Hiába követtük egymás nyomát, minden lépéssel süppedtünk tovább, a hó, a száraz -4 fokos hidegben, egyáltalán nem tapadt, olyan volt, mint a friss porcukor. Az egyik lépésnél előbukkant egy pici kisegér is, amely a meleg, biztonságot nyújtó üregből kiszaladva hirtelen nem tudta, merre meneküljön a nagy bakancsok elől.
Nagyjából másfél kilométer után kiértünk egy tisztásra, ahol a csapat úgy döntött, erőt merít és mérlegel, tovább induljunk-e a 3 kilométerre lévő Dunauka csúcsig, vagy visszaforduljunk, és a már kitaposott ösvényen ereszkedjünk le a kiindulópontig. A haladást megnehezítő és a teljesítményünket igencsak apasztó friss hóban való baktatás miatt Vezsdel László túravezetőnk arra a bölcs következtetésre jutott, hogy ha még sötétedés előtt le akarunk érni, akkor érdemesebb lenne visszafordulnunk.
Előtte azonban – miközben néhány percre még a Jóisten is ránk villantotta kegyelmét pár napsugárral – elénekeltük nemzeti imádságunkat, elskandáltuk Wass Albert mottónkká vált szavait a Láthatatlan lobogó című verséből, és átadtuk a tíz túrát teljesítő tagtársainknak a jól megérdemelt, névre szóló bögrét.
De mivel mégiscsak körtúra volt meghirdetve, az erdészeti úthoz érve a csapat egy része azt találta ki, hogy forduljunk jobbra, és egy másik útvonalon ereszkedjünk le a községbe. Itt sem volt könnyebb dolgunk, ugyanúgy hamvas hóban kellett utat törnünk magunknak, de itt már semmi sem szegte kedvünket. A hátizsákunk tartalma mintha elpárolgott volna, már a kezünk sem fázott, ha ki kellett húzni a zsebünkből.
Végül, mintegy 15 kilométer után visszaértünk az autóbuszhoz, ahol néhányan már afelől érdeklődtek, hová visz az utunk legközelebb?
