Egy éve tart az orosz–ukrán háború, pokoli, megpróbáltatásokkal terhelt 364 nap volt ez az ország, az ukrán nép, a kárpátaljai magyarság életében. Ki gondolta volna egy éve, hogy a nagyszülők háborús történetei egyszer csak megelevenednek, mindennapjaink részévé válnak.
Mintha csak tegnap történt volna, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. Egy rémálom, ami egy éve, 2022. február 24-e óta tart. Kárpátalja továbbra is a béke szigete, míg a keleti és déli országrészben több mint ezer kilométeres frontvonalon harcolnak a szemben álló felek, az orosz haderő rakétaterrorban tartja a fél országot. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert – a volóci esetet leszámítva – nem láttunk az égbolton átsüvítő rakétát, nem remegett a talpunk alatt a talaj egy rakéta-becsapódás következtében, nem ébresztett minket puskaropogás, itt nincsenek porig rombolt városok, és nem kellett úttesten fekvő holttestek között az életünkért menekülni. De. Láttunk bőrönddel, reklámszatyorral a kezükben, síró gyermekkel a vállukon a biztonságot jelentő Magyarországra menekülő édesanyákat, meggyötört tekintetű, elcsigázott embereket, akik arcáról leolvashatóak az átélt borzalmak. Minden alkalommal halljuk a légvédelmi szirénák üvöltő hangját, tudjuk, milyen a nyomasztó óvóhelyen várni a légiriadó végét, hogy a gyerekeknek ilyenkor az iskolában, óvodában az óvóhelyre kell sietniük. Tudjuk, milyen a benzinhiány, napokon keresztül áram nélkül tölteni 16-18 órát, hogy az ember nem a napszakhoz, hanem az áramszolgáltatáshoz igazítja a teendőket. Az áramfejlesztő generátor berregése is mindennapjaink készévé vált egy ideig. Érezzük a pénztárcánkon a háborús infláció súlyát. Szemtanúink vagyunk annak, amikor hazaszállítják a kárpátaljai katonák holttestét, a minden napra jutó katonatemetéseknek. Összetörve, kisírt szemmel, sápadt arccal koporsóra boruló édesanyákat, özvegyeket és gyermekeket látunk, akik fiukat, férjüket, édesapjukat gyászolják. Hallunk megcsonkítva, lelki sebekkel hazatérő katonákról. A mozgósítás miatt sokan bezárkózva élnek kételyek között, rettegésben. A front tőlünk távol húzódik, de a háború Kárpátaljáról szemlélve is szenvedésekkel teli, gyötrelmes.
A háború megtizedelte a kárpátaljai magyarságot is, családokat szakított szét, sodort létbizonytalanságba. Némi bizakodásra ad okot, hogy a megfogyatkozott kárpátaljai magyarság próbál talpon maradni, küzd a túlélésért, és nem mellékesen példátlan összefogásról tesz tanúbizonyságot. Megmutattuk, hogy félre tudjuk tenni az elmúlt évek sérelmeit, és segítettünk a nálunk ezerszer nehezebb helyzetben lévő embereknek. Sokan közülük elvesztették mindenüket, de itt szállást, ételt, ruhát kaptak. Sokan, akiknek volt hová visszatérniük, másképp tekintenek a kárpátaljai magyarokra, így ezzel nem falakat, hanem hidakat építettünk. De az összefogás nemcsak a menekültek megsegítésére irányult, az itt maradt időseknek, rászorulóknak és betegeknek is támaszt nyújtanak. Ehhez hatalmas segítséget biztosít a magyar kormány, a magyar emberek, akik nem engedték el, sőt, a korábbiaknál sokkal szorosabban fogják a kárpátaljai magyarság kezét. Mint ismert, Magyarország történetének legnagyobb humanitárius akcióját hajtja végre, nemcsak a nemzettársaknak, de az ukrán népnek is segít. Látjuk, tapasztaljuk: a támogatásra most nagy szükség van és nem csak fegyverek formájában.
De ebben az öldöklő háborúban nem csupán a hátországban vállalnak szerepet a kárpátaljai magyarok. A frontvonalban is százak, köztük sokan önkéntesként vagy hivatásos katonaként harcolnak az ország függetlenségéért és területi integritásáért az orosz megszállók ellen. Annak ellenére, hogy egyesek azt harsogják, a kárpátaljai magyarok nem érzik magukénak a konfliktust. Sajnálatos módon számos magyar nemzetiségű vagy magyar gyökerekkel rendelkező katona életét is elvette már ez a háború. Nem lehet elégszer elismételni, ahogy a 2014. március elején kirobbant kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus idején, a teljes körű megszállás első napjaiban is egy magyar nemzetiségű katona volt az első kárpátaljai áldozat. Az utóbbi egy évben tizenkettő, ez eltelt közel tíz esztendő alatt több mint húsz kárpátaljai magyar a legdrágábbat, az életét áldozta a háborúban.
Szeretnénk, ha minél előbb véget érne ez a háború, úgy, ahogy elkezdődött – váratlanul és örökre. Mennyi élet van abban a háborúban? Mennyi halál van ebben a békében? Egy biztos, soha nem lesz ugyanolyan az életünk, mint a háború előtt. Már egy éve a békére várunk.
