Traski Viktor ungvári matematikus, az Ungvári Nemzeti Egyetem Ukrán‒Magyar Oktatási-Tudományos Intézete Fizika és Matematika Tanszékének docense a háború kitörését követő napokban mindenféle előképzettség nélkül önként jelentkezett katonának. Magyar nemzetiségű kárpátaljaiként lassan egy éve a munkácsi 128. gépesített hegyivadász dandár tüzéreként harcol a kelet-ukrajnai fronton. Hosszas egyeztetés után telefonon sikerült elérnünk a kétgyermekes családapát, akivel arról beszélgettünk, hogyan élte meg az orosz–ukrán háború első napját, milyen elhatározásból jelentkezett katonának. Kendőzetlenül beszél a nehézségekről, a háború borzalmairól, a családjától távol töltött hónapokról, a kárpátaljai magyarok szerepéről a hadszíntéren, a háború egy évéről és a kilátásokról.
Szabó Sándor
– Pörgessük vissza az idő kerekét egy évvel. Hogyan emlékszik vissza február 24-re, a háború kitörésének napjára?
– Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, és vagyunk ezzel így még néhány tízmillióan itt, Ukrajnában. Az a nap is úgy kezdődött, mint minden átlagos reggel. Elkísértem a nagyobbik fiamat az óvodába, és épp tartottam hazafelé, amikor a feleségem felhívott azzal, hogy kitört a háború. Még fel sem ocsúdtam az első sokkból, amikor érkezett az üzenet az óvónőtől is, hogy menjek vissza a fiamért, mert határozatlan időre bezár az óvoda. A nap további részében el sem szakadtam az internettől, igyekeztem informálódni a történésekről. Szinte másodpercenként jöttek a letaglózó hírek, az egész annyira hihetetlen volt.
– Nagyon enyhén fogalmazok, ha azt mondom, hogy a háború mindannyiunk életére kihat, mindannyiunk életét felforgatja. Vélhetően, ha nincs ez a háború, ön ma is a katedrán állna, előadást tartana a diákjainak, ehelyett lassan egy éve a lövészárokból harcol az orosz megszállókkal.
– Az első sokkból felocsúdva a háború második napjának reggelén ott motoszkált a fejemben a gondolat, mi is lenne a helyes döntés ebben a helyzetben. Estére megszületett az elhatározás, már csak a feleségemnek meg a szüleimnek kellett valahogy elmondanom a döntésemet.
Magyarország 3,5 milliárd forintot küld Ukrajna újjáépítésére és a belső menekültek megsegítésére
– Gondolom, nem repestek az örömtől. Egyetemi oktatóként mentesült volna a mozgósítás alól. Miért ment mégis harcolni?
– Természetesen mindenki – a család, a barátok, a kollégák – megpróbáltak lebeszélni, nem volt olyan, aki megveregette volna a vállamat és azt mondta volna, hogy ügyes vagy, azt teszed, amit ilyenkor kell. De aki ismer, az tudja, hogy céltudatos, határozott ember vagyok, igaz, a feleségem inkább makacsságnak nevezi ezt. Tántoríthatatlan voltam. Én mindenhez úgy állok hozzá: végigviszem, amit elhatározok. Végül a családom is mellém állt, ami megkönnyítette a helyzetemet. Fontos számomra a család, hogy megvédjem őket minden rossztól, és egy háború a legrosszabb forgatókönyv. Kész vagyok mindent megtenni, hogy a fiaim biztonságban nőhessenek fel. Kárpátalján születtem, itt élek, generációk óta a felmenőim is itt éltek, nem szerettem volna, hogy ebből a régióból romhalmaz váljon.
– Mindenféle katonai előképzettség nélkül sétált be az ungvári toborzóirodába és jelentkezett harcolni. Mit szólt a toborzótiszt a terveihez?
– Nem én voltam az egyetlen, nagyon sok hozzám hasonló önkéntes jelentkezett, nulla katonai tapasztalattal. Abban a helyzetben ebben nem volt semmi rendkívüli. Azonban meglepődtek, hogy egyetemi oktatóként mit keresek ott. Furán néztek rám, de iktatták a jelentkezésemet. Másnap már indultunk is Munkácsra. Én a 128. hegyivadász dandárhoz kerültem. Ekkor kérdezte meg tőlem a dandár egyik tisztje, hogy mi is a civil szakmám.
Matematikus vagyok, feleltem, erre jött a válasz: „akkor tüzér leszel”. Rábólintottam, de megjegyeztem, nem tudom, mi is egy tüzér feladata. Ő csak legyintett és azt mondta: „ha nem vagy kétbalkezes, akkor mindenre megtanítunk, matekből pedig te korrepetálsz majd minket”.
– Addig maximum körző, vonalzó vagy szögmérő volt a kezében, nagy váltás lehetett ezeket egy gépkarabélyra cserélni…
– Iskolás éveim végén a katonai előkészítő keretében egyszer elvittek minket a lőtérre, de a rossz időjárás miatt elmaradt a lőgyakorlat, ott kézbe vehettem egy Kalasnyikovot, azt követően nem volt a kezemben lőfegyver. Az akkor elmaradt lőgyakorlatot most sikerült pótolni. A tüzérségnél nem ez az elsődleges fegyvernem, de azért néha szét kell szednem és meg kell tisztítanom a karabélyomat, ami ma már rutinszerűen megy.
– Azt mondja, hogy rutinszerűen végez el dolgokat. Hozzá lehet szokni a háborúhoz?
– Szörnyű dolog a háború, viszont az ember hozzászokik sok mindenhez. A fronton a legrosszabb, ha valaki elfásul, mert akkor nem tud megfelelően reagálni a vészhelyzetekre. Vannak, akik lazábban veszik ezeket a dolgokat, és ez okozza a bajt. Így én próbálok nem rutinszerűen cselekedni. Ami a körülményeket illeti, odahaza nem sokat költöztem, keveset utaztam, viszont az utóbbi közel egy évben 2-3 tucatszor változtattunk már pozíciót. Ez azt jelenti, hogy havonta 2-3 alkalommal más helyre vezényelnek át minket. Ez elképesztően komoly logisztikát igényel, főleg télvíz idején. Hiszen a megfelelő körülményeket nekünk kell megteremtenünk. Itt elsősorban a melegre, a tisztálkodási lehetőségre és az étkezésre gondolok.
– Mikor tudatosult önben úgy igazán, hogy belecsöppent egy háborúba?
– Nem kellett sokat várni az első forró helyzetre. Egy hete lehettünk a harctéren, a frontvonaltól nagyjából 70 kilométerre, amikor tüzérségi támadást indítottak az orosz erők az állásaink ellen. Szmercs rakétákat lőttek ránk. Nem csak mi, „zöldfülűek”, de a viszonylag fiatal tisztek sem igazán tudták, hogy mi a teendő. A háborúról annyit tudtam, amit a történelemkönyvekben olvastam, vagy amit a háborús filmeken láttam. De ez teljesen más. Itt bármikor bekövetkezhet a legrosszabb.
Március végén előrébb tolták az egységünket, kikerültünk közvetlenül a frontvonalra, egy orosz harckocsi 700-800 méterről lőtte az állásainkat. Repeszek repkedtek a fejünk felett.
– Halálfélelme volt?
– Igen. Most ez furán fog hangzani, de itt ez teljesen normális, ez része a háborús mindennapoknak. Senki nem azért jön ide, hogy meghaljon, hanem azért, hogy megvédje a számára fontos eszméket.
– A hangjából ítélve meglehetősen nyugodtan, emóciók nélkül beszél a háború borzalmairól. Ez veleszületett adottság, vagy ennyire megedzette a háború egy éve?
– Lehet, hogy mindkettő, de én ilyen típusú ember vagyok. Igyekszem nyugodt maradni, hideg fejjel lehet helyes döntéseket hozni, ahogy a mindennapi életben is, a kapkodás soha nem vezet jóra, ám itt ez akár az életedbe is kerülhet.
– Mi a legszörnyűbb ebben a háborúban?
– A háború magában is szörnyű dolog. A legrosszabb, amikor gyermekek válnak áldozatául és nap mint nap életveszélyben kénytelenek élni. Főleg amikor a szüleik keze között halnak meg a gyermekek. Láttam ilyet, így tudom, miről beszélek.
– Veszített már el közeli bajtársat?
– Sajnos igen. A toborzóközpontban ismerkedtünk meg és egyazon egységbe kerültünk, két hónapja voltunk a fronton, amikor elesett.
– Megrázták önt a katonatársával történtek?
– Sokkal inkább az rendített meg, hogy ott maradt félárván két kisgyermek és megözvegyült a felesége. Az, hogy elveszítesz egy bajtársat, megrázó dolog, de nem egy élet megy rá, hanem egy teljes családé. Ez még tragikusabb…
– Az eltelt egy évben változott bármit is a hadviselés az ukrán és az orosz oldalon?
– Nehéz messzemenő következtetéseket levonni, ugyanis mi nem látjuk az összképet, hanem csak a ránk bízott szakaszon értjük, hogy mi folyik, meg hogy hogyan változik a helyzet, s milyen gyenge pontja van az ellenségnek. Lehet, hogy nálunk most nyugalom van, 50-100 kilométerre viszont heves harcok dúlnak. Annyit tapasztalok, hogy változott az oroszok harctéri taktikája. Eleinte nem voltak annyira összehangoltak a támadásaik, mint az utóbbi időszakban. Ami az ukrán hadsereget illeti, az elején előfordult, hogy nagyon kevés lőszerünk volt, hogy majdnem tízszer többet lőttek ránk, mint amire válaszolni tudtunk. A nyugati támogatásnak köszönhetően ez megváltozott, most sokkal kiegyenlítettebbek az erőviszonyok ezen a téren.
– Járt otthon, amióta bevonult?
– Nyáron kaptam 10 nap szabadságot, ebbe beletartozott a haza- és a visszaút is. Gyorsan eltelt az a pár nap. Gyötrő érzés volt visszatérni a frontra.
Ez mindenkinek nehéz, nekem, a gyerekeknek, a feleségemnek, a szüleimnek. Hiába vagyunk szinte napi kapcsolatban, beszélünk telefonon, ha van rá lehetőség is, akkor videóhívásban. A gyerekek mesélnek a napjukról, de minden beszélgetés azzal végződik, hogy nagyon hiányzom a fiúknak, mindig mondják, hogy jöjjek haza. Sajnos sok mindenről lemaradtam az egy év alatt. Amikor eljöttem, a kisebbik fiam csak néhány szót tudott mondani, de azóta már folyékonyan beszél. Olyan pillanatokról maradtam le, amiket nem lehet pótolni. Remélem, hamar vége lesz, és hazamehetek a családomhoz, folytathatom a munkámat. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, jobban senki nem akarja a békét a fronton harcoló katonáknál. A legjobb az lenne, ha minél előbb véget érne a háború.
– Katonatársai hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy magyar nemzetiségűként harcol Ukrajnáért?
– Én nem tapasztaltam és nem is hallottam olyanról, hogy a hadseregben bárkit is negatív megkülönböztetés ért volna azért, mert más nemzetiséghez tartozik. Itt nem tesznek különbséget ezen a téren, a tetteik alapján ítélik meg az embereket. Még azon sem ütközik meg senki, ha valaki oroszul beszél és ez nem ritka a katonák között, hiába az oroszok ellen harcolunk.
– A fronton is megemlékeztek Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójáról. Január 1-én a lövészárokból a Nemzeti dal első versszakát szavalták el kárpátaljai magyar katonák. Mi volt az üzenete ennek a videónak?
– Fegyir Sándor, az UNE professzora, a ungvári 68. különálló területvédelmi zászlóalj tagja keresett meg ezzel az ötlettel. Habozás nélkül igent mondtam.
Eredetileg egy másik Petőfi-verset szavaltunk volna el, de végül a Nemzeti dal mellett döntöttünk. A háború felerősít különböző értékeket, köztük a nemzeti identitást is. Mi pont azt tesszük, mint a magyarok 1848-ban. A szabadságunkért harcolunk, ez kapocs a múlt és a jelen, a magyarok és az ukránok között.
– Néhány hete videóhívással kapcsolódott be abba a sajtónyilvános találkozóba, amelyet Viktor Mikita katonai kormányzó és Volodimir Csubirko, a megyei tanács elnöke kezdeményezett az itteni magyarságszervezetek képviselőivel a Munkácsi kistérségben történt magyarellenes inzultusok kapcsán. Nem érzi arculcsapásnak azt, amikor a magyarokat vegzálják, szűkítik a jogaikat, miközben magyarok is a fronton védik az országot, sőt, többen már életüket is adták ebben a háborúban?
– A Turul eltávolításával kezdődött minden, nem gyakran posztolok a közösségi oldalamon, de ezt nem hagyhattam szó nélkül, és akkor is megírtam erről a véleményemet. Sajnos tovább folytatódtak a magyarellenes atrocitások a Munkácsi kistérségben, így fontosnak éreztem elmondani a véleményemet ezen a találkozón. Ezek mögött politikai ambíciók húzódnak meg, nem szabad általánosítani. A kárpátaljai magyarok lojálisak az ukrán államhoz, én ezt igyekeztem elmondani a saját példámon és a saját szavaimmal a lövészárokból.
– Meglátása szerint a fronton harcoló magyar nemzetiségű katonák hősies helytállása pozitív irányba terelheti a kárpátaljai magyarság megítélését Ukrajnában?
– Sajnos nem gondolnám, hogy ez megváltoztatna bármit is. Viszont a különböző félreértéseket talán jobban tudjuk majd kezelni, de csak akkor, ha kivonjuk a politikai összetevőket a történetből. Legfontosabb a kölcsönös tisztelet, hogy mindenki megőrizhesse és továbbadhassa a saját kultúráját, hagyományait a következő nemzedéknek.
– Megváltoztatta a háború?
– Annyiban biztos, hogy empatikusabb lettem. Láttam, ahogyan az emberek elveszítik szinte mindenüket, a házukat, a szeretteiket, ez hatott rám. Eddig is érző ember voltam, de ezek után még inkább azzá váltam.
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
