Háború és hit: Megmagyarázhatatlan erő │ KISZó-háttér

Sokan számokban, élelmiszercsomagokban próbálják mérni az egyház háborúban kifejtett tevékenységét. Habár ez is rendkívül fontos, sőt, helyenként életmentő, mégis meg van írva: nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik. Minden felekezet erején felül teljesített a háború első pillanatától kezdve, részt vettek a menekültek és a helyiek megsegítésében, támogatásában. Kárpátalján utoljára 1941-ben rögzítette a népszámlálás a felekezeti összetételt, azóta csak becslések vannak. Jelenleg a kárpátaljai magyarok közel 65 százaléka vallja magát reformátusnak (17,8%-a római katolikus, 12,5%-a görögkatolikus, 2,4%-a ortodox vallású, míg 2,7%-uk egyéb kis felekezetekhez tartozik) – derül ki a Summa–2017 kutatásból, amit az MTA CSFK Földrajztudományi Intézet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet valósított meg. E többség miatt döntöttünk úgy, hogy ennek a felekezetnek a munkájába tekintünk be, és arra keressük a választ, mit tud tenni az egyház ezekben a nehéz időkben és hogyan alakult a református közösségek helyzete az elmúlt háborús esztendőben.

Simon Rita

Mészár István három gyülekezetben szolgál: Akli (2 éve) Aklihegy és Tivadarfalva (13 éve). Az aklihegyi gyülekezet a legkisebb, de mostanra már mindegyik közösség létszáma lecsökkent. Előbb a férfiak mentek el, aztán, ahogy teltek a hónapok, az asszonyok is követték őket.

– Az a gondunk, ami egész Kárpátalján tapasztalható, hogy sok idős maradt itthon egyedül, betegen. Akad, aki tűzifát sem tud bevinni magának – kezdi beszélgetésünket a református lelkipásztor. – Az emberek fokozatosan elszivárognak. Ez mérsékelten meglátszik az istentiszteletet látogatók körében is. Azért mondom azt, hogy csak mérsékelten, mert számomra is különös módon, de a helyzethez képest viszonylag sokan vagyunk vasárnaponként a templomban, az emberek úgy tűnik, vágynak Isten igéjére. A Bibliaolvasó kalauz szerint most Ézsaiás könyvét olvassuk, és az utóbbi hetekben annyi vigasztaló igét kaptunk.

Ez a mi feladatunk is most, hogy „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!”.

Mi, emberek nem látjuk ennek az egésznek a végét, de mégis ki kell tartanunk, hogy legyen hová visszatérni majd, és azért kell imádkoznunk, hogy legyen kinek visszatérni.

Tanévkezdés: mindent megtettek a jelenléti oktatás érdekében

A tiszteletes elmondta, egész évben segítették a környékbelieket, felekezettől függetlenül, de az elmúlt hetekben most még nagyobb hangsúlyt fektettek arra, hogy észrevegyék azokat, akiknek valóban nagy szükségük van a támogatásra. Tűzifát, gyógyszert, élelmiszert visznek, de ennél jóval szerteágazóbb a tevékenységük, amit a diakóniai bizottság és a presbitérium hathatós segítségével valósítanak meg.

Akliban és Aklihegyen is tartózkodtak menekült családok, utóbbi településen még most is vannak. Tivadarban szintén (közigazgatásilag Tiszapéterfalva része).

Ott az első menekülthullám idején közel 100-an tartózkodtak a líceumban. Akkoriban ukrán nyelvű igehirdetést is szerveztek, hogy a belső ukrajnaiaknak is tudjanak lelki táplálékot nyújtani ezekben a nehéz időkben.

– A nehézségek idején sokan még buzgóbban imádkoznak, mások azonban elfordulnak Istentől. Hogyan lehet hitükben megerősíteni, illetve Isten felé terelni ilyenkor az embereket?

– Most pozitív tapasztalatunk van ezen a téren, mert inkább azt látjuk, hogy az emberek keresik Isten igéjét. Ahhoz képest, hogy mennyien mentek el az aktív, oszlopos tagok közül, nem nevezném jelentősnek a létszámcsökkenést a templomlátogatók esetében, sőt, még minimális növekedést is tapasztalunk.

– Hogyan veszik észre azokat, akik rászorulnak a segítségre?

– Az árak emelkednek, a bevételek viszont sok esetben csökkentek. Most még olyan helyeken is segíteni kell, ahol korábban nem. Alig akad néhány olyan család, mely azt mondhatná, hogy nem szorul segítségre. Sokan elveszítették a munkájukat, nem tudnak külföldre menni dolgozni és még sorolhatnánk a háború következményeit. De érdekes, hogy még e nehézségek ellenére sem jellemző, hogy panaszkodnának a hívek vagy célirányosan jönnének hozzánk segítséget kérni. Inkább csak azt veszik meg, amit nagyon muszáj, például a gyógyszert, de valakinek a kisnyugdíja még arra sem elég… Nagy felelősségünk, hogy észrevegyük most a rászorulókat, nyitott szemmel kell járnunk.

Tanévkezdés: mindent megtettek a jelenléti oktatás érdekében

– Ezenkívül mire törekednek a jövőben?

– Azt akarjuk fenntartani, ami van. Szeretnénk tovább folytatni ezeket a támogatásokat, de nyilván a mi lehetőségeink is korlátozottak, illetve a külföldi segítőké is. Viszont nem hagyhatjuk magukra az itt élőket, mert akik itt maradtak, azok már vagy nem tudnak, vagy tényleg nem akarnak innen elmenni. A külföldre költözők között is akadnak, akik hazajönnének, de sokan már beilleszkedtek, házat, lakást vettek, nem valószínűsíthető, hogy ismét újrakezdenék itthon.

Akliban hivatalosan 350 fő él, viszont ez a régi adat már meg sem közelíti a valóságot.

Az egyházfenntartók száma ennek ellenére 180-210 közé tehető, az már más kérdés, hogy közülük mennyien vannak most ott a templompadokban. Aklihegyen csak 100-an fizetnek egyházadót, a falu lélekszáma nagyjából 550 fő volt. Viszont ez sem reális, mert ahogy a lelkész is megjegyzi, rengeteg az eladó, üresen álló ház, a határszéli magyar falu kiürült. Tivadarfalván az elmúlt évben 400-an fizettek egyházközségi hozzájárulást a mintegy 500 egyházfenntartóból. Itt is megfigyelhető a fokozatos csökkenés, mert öt évvel ezelőtt még 700-ra volt tehető a számuk.

A borzsovai református egyházközség temploma a háború alatt újult meg, ami reményt adott a közösségnek. Dénes-Zsukovszky Elemér sok tanulságot levont az elmúlt évből, leginkább arra koncentrál most, hogy mindent a közösség érdekében, Isten igéje szerint végezzenek.

– Én veletek vagyok! – így szól az Úr – ebbe az igébe kapaszkodtam bele s velem együtt a gyülekezet is a háború kirobbanását követően – emlékszik vissza a borzsovai és a halábori református lelkész.

– A 2021-ben eltervezett templomfelújítás munkáit épp 2022 februárjában kezdtük meg. Huszonnegyedikén bementem a templomba és azt mondtam, hagyjuk abba a munkát és mindenki menjen haza. Így is történt. Sajnos van, akivel azóta nem találkoztam. Néhány nap alatt sok barát, gyülekezeti tag és szomszéd hagyta el otthonát. Én még ekkor is abban bíztam, hogy ez csak egy rossz álom, amelyből még mindig nem sikerült felébrednem. Azóta már tudom, ez a valóság.

Dénes-Zsukovszky Elemér őszintén beszélt arról, hogy a kezdeti félelem, melyet eleinte nem tudott hová tenni, idővel a mindennapjai része lett. Egy darabig egyedül volt, begyűrűzött nála a szomorúság, a bizonytalanság, de tudta, hogy egy nyáj pásztoraként össze kell szednie magát.

– Sokan, kimondva kimondatlanul, azt figyelték, mit teszek és mit mondok. Isten erőt adott, megvigasztalt és átölelt.

Ő általa tudom ezt tenni azokkal, akik idehaza maradtak. Igyekszem megerősíteni embereket, vigasztalni, kezet nyújtani nekik. Talán ezek a legjobb igehirdetések, amikor nem mondok semmit, csak együttérzek a másikkal, és egymás közelében úgy érezzük, nem vagyunk egyedül.

Bennem az elmúlt esztendő során az Isten nagyon sok mindent előhozott. Még inkább megértettem és megtapasztaltam, hogy az életem mennyire az Isten kezében van. Ma, ha a Magvető példázatáról kellene igét hirdetnem, nem úgy tekintenék magamra, mint a Magvetőre, hanem mint arra a magra, amely valahol el lett vetve és genetikailag mindent megtesz azért, hogy életben maradjon. Az elmúlt évre úgy gondolok vissza, hogy mennyit tudtam növekedni együtt a nyájjal. Ma már nem csupán az a célom, hogy minél nagyobb legyen a nyáj, hanem az, hogy jobban megismerjük egymást.

A lelkész meggyőződése, hogy nem egyéni megoldásokra van szükség, hanem közös összefogásra.

Szerinte nekünk, akik idehaza maradtunk, közösségben, gyülekezetben és összefogásban kell gondolkodnunk, mert szerinte minden egyházkerület jövője a legkisebbtől a legnagyobb egyházközségek összetartásától függ.

– Azt tapasztalom mindkét közösségben, ahol szolgálok, hogy az elmúlt esztendőben a templom és a gyülekezet egy olyan hely volt, ahol mindenki megtalálta a helyét és válaszokat kaphatott a kérdéseire.

A lelkész elmondta, bár sokan menekültek el és kerestek menedéket máshol, a gyülekezet létszáma nem csökkent, hanem növekedett. Nagy családként hordozzák egymás terheit, szolgálnak és segítenek egymásnak, a közösségnek. A nehéz év ellenére a gyülekezeti élet számos területén tapasztalt áldást, és imádkozik azért, hogy mielőbb békesség legyen!