Hogyan lettünk nevelőszülők? – a Basányi család története │ KISZó-interjú

A Munkácsi Római Katolikus Püspökség kezdeményezésére alapított ráti Szent Mihály Gyermekotthonban 2006-ban nyílt az első ház. Azóta elkészült még három épület, de sohasem az építkezés volt a legnehezebb feladat, hanem megtalálni azokat a szülőket, akik odaadással és szívvel-lélekkel gondoskodnak a gyerekekről.

Varga Brigitta (Rát)

A hitüket gyakorló nevelőszülők a kis falu közösségéből kerültek ki, majd sorjában jöttek a gyerekek. Aztán eljött az az idő, amikor az első család csemetéi felnőttek és kirepültek a fészekből. Lelekács Ferenc és felesége, Georgina hét állami gondozott és három saját gyermeket nevelt fel. Az ifjoncokkal együtt viszont ők is elhagyták az otthont, így szükség lett egy új befogadó családra. Így került a képbe a szintén helyi Basányi család.

– Én Császlócon, a férjem Homokon született – kezdte a beszélgetést Valéria. –Amikor összeházasodtunk, Rátra költöztünk, ugyanis nagymamámnak volt itt egy üresen álló háza. Akkoriban mindketten kazánfűtőként dolgoztunk az Ungvári Városi Klinikai Kórházban. Emellett gazdálkodtunk, virágtermesztéssel foglalkoztunk és időközben született három fiúgyermekünk. Marika nénivel jó kapcsolatot ápolunk. Gyakran találkoztunk a templomban, és amikor a gyermekotthonban ünnepséget vagy foglalkozást tartottak, akkor meghívták a falubeli gyerekeket is, így nem voltak idegenek számunkra az otthon lakói.

Magyarország segítő kezet nyújt a Szolyvai Gyermekotthon lakóinak

– Mikor kérték fel önöket, hogy vállalják el a nevelőszülőséget?

– A felkérés már évekkel korábban érkezett hozzánk ‒ árulta el Valéria. ‒ Akkor még úgy véltük, túlságosan fiatalok vagyunk erre a feladatra. Amikor kiköltözött a negyedik család az otthonból, ismét szóba került, hogy nem gondoltuk-e meg magunkat. Már három fiúgyermekünk volt, ezért sokat gondolkodtunk, hiszen a feladat hatalmas. Tele voltunk bizonytalansággal, nem tudtuk, honnan érkeznek hozzánk a gyerekek, milyen lelkiállapotban lesznek. Mi három vagy négy gyermeket szerettünk volna, aztán jött a hír, hogy hat testvért kellene örökbe fogadnunk. Soknak véltük, megijedtünk, ezért időt kaptunk, hogy jól átgondoljuk. Leültünk megbeszélni mindezt a saját gyermekeinkkel is. A két nagyfiú azt mondta, gondoljuk át jól, hiszen sok gyerek sok gond, de bárhogyan is döntünk, ők támogatnak majd.

A legkisebb nagyon lelkes volt, megörült annak, hogy sok kistestvére lesz, akikkel játszhat majd. Teltek-múltak a hónapok, végül elhatároztuk: belevágunk.

Hosszas folyamat előzte meg az örökbefogadást. A gyámügyi hivatal munkatársai felmérték a szülők életkörülményeit, mentális egészségét és alaposan szemügyre vették azt a közeget, ahová a gyerekek kerülnek az internátusból.

– A gyermekvédelmi szervezet szakemberei elbeszélgettek velünk, kielemezték milyen a családi, anyagi hátterünk és mennyire állunk készen erre a feladatra. Kurzusokra kellett járnunk, ahol többek között pszichológiai és jogi tanácsadást kaptunk és megoszthattuk a tapasztalatainkat a többi nevelőszülővel. Megtanultuk, hogyan kezeljük a gyerkőcöknél felmerülő problémákat, és hogyan magyarázzuk el, mi a helyes és mi a helytelen. Nincs két egyforma lurkó, ráadásul a hozzánk kerülő gyerekek lelkivilága sérült, sokkal nagyobb odafigyelést, szeretetet igényelnek. Mentálhigiénés szakemberek a mai napig ellátogatnak hozzánk és lelkileg „helyretesznek, felráznak” minket.

A legutóbbi előadás során például arra hívták fel a figyelmünket, hogy szánjuk elegendő időt önmagunkra is. Ne csak a gyerekek körül forogjon az életünk, hanem legyen naponta 1-2 óránk, amikor csak magunkkal törődünk. Ezek a beszélgetések rendkívül értékesek számunkra.

A Basányi család 2021. júniusában három saját gyermekük, Attila, Márk és Sándor mellé örökbefogadott hat kistestvért, Viktort, Janikot, Vologyát, Jurát, Krisztinát és Bohdant. Ezek a gyerekek már öt árvaházat megjártak, mire ide kerültek. A nagyobbak egy-egy hátizsákkal a vállukon érkeztek Rátra, a kisebbek még ennyit sem kaptak az állami intézménytől, csak a ruhát, amiben eljöttek onnan.

– Ők miért kerültek árvaházba?

– A szüleik nem törődtek velük. Nem járatták iskolába a kicsiket, nem törődtek a ruházatukkal, éheztették őket. A szomszédok jelentették a szülők gondatlanságát, így 2018-ban internátusba kerültek. A két legkisebb gyerek kórházi kezelésre szorult, annyira alultápláltak voltak.

– Hogyan zajlott az első találkozás?

– Mindannyian másként reagáltak a jelenlétünkre. Vova olyan volt, mint egy pattogó gumimaci, folyton mosolygott, ugrabugrált, ő azonnal levett minket a lábunkról. A nagyobbak alaposan szemügyre vettek. Gyuri volt az egyetlen, aki csak szótlanul ült és nagy barna szemeivel bámult minket. Rajzoltunk, beszélgettünk velük, elmondtuk, hogy kik vagyunk és hogy szeretnénk őket hazavinni. Megkértük az intézményvezetőt, engedje meg, hogy a gyerekek eljöjjenek hozzánk. A kicsik, látva, hogy itt nagy ház, hatalmas udvar, játszótér és lovarda várja őket, nagyon lelkesek voltak. Innentől az örökbefogadás gyorsan lezajlott és a gyerekek 2021. június 25-én hozzánk költöztek.

Kivéve a legidősebb fiút. Ő már a legelső alkalommal kijelentette, hogy nem kér belőlünk.

Mikor mi felbukkantunk, addigra már épp megszokta azt az állami intézetet, az ott dolgozó nevelőket, így amikor a többieket kivettük az árvaházból, ő nem jött velünk haza, hanem ott maradt. Lelkileg annyira sérült volt, hogy nem mert megbízni bennünk, képtelen volt arra, hogy reménykedjen egy új életben, egy új családban. Télen, az ünnepek közeledtével felajánlottuk neki, hogy jöjjön el hozzánk, látogassa meg a testvéreit, töltsük együtt a karácsonyt, de azt felelte, hogy nem akar.

– Könnyen ment a beilleszkedés?

– Az első pár hónap nagyon nehéz volt. Nem tudom, hogy az új környezet váltotta-e ki ezt, de teljesen fel voltak pörögve. Nem lehetett őket elaltatni, éjszaka fél egyig-egyig ébren voltak és hangoskodtak. Nekünk a háztáji gazdaság miatt minden reggel öt órakor kelni kellett, és a hajnalig tartó játék a kicsikkel hihetetlenül fárasztó volt. Olyanok voltunk napközben, mint a zombik.

Hogy elfárasszuk őket, kimentünk este az udvarra és tornáztunk, futottunk, fociztunk, de nem jártunk túl nagy eredménnyel.

Ha sikerült is ágyba dugni őket, gyakran sírva riadtak fel. Sok idő kellett, amíg megszokták, hogy itt biztonságban vannak és otthonra leltek. Emellett nagyon csúnyán beszéltek, aminek a kiküszöbölése szintén sok időt vett igénybe.

– Hamar elfogadták önöket anya- és apaként?

– Már az első nap, hogy idejöttek. Hozzánk bújtak, szerettek, öleltek minket. Történtek azonban érdekes dolgok. Viktor például minden férfit apukának hívott. Sokszor hozott zavarba, mivel bárhova mentünk, úgy köszönt, hogy szia apuka! Janik nagyon barátságos volt, szívesen elbeszélgetett bárkivel, kifejezetten szerette az emberi társaságot. Gyuri viszont pont az ellenkezője. Csendes, zárkózott, de szófogadó, igazi mintagyerek. Bármit kértünk tőle, azt azonnal teljesítette.

Krisztina pedig olyan volt, akár egy kisfiú. Nem csoda, hiszen fiúk között nevelkedett.

Hiába vettünk neki szebbnél szebb ruhákat, babákat, kifestőket, őt ezek egyáltalán nem érdekelték. Felhúzta a tornacipőt és ment a fiúkkal focizni. Ráadásul csak olyan ruhát volt hajlandó felvenni, amiben a fiúk is jártak. Sok időbe tellett, amíg megértettük vele, hogy neki másképp kell viselkednie, öltözködnie. Mostanra sikerült elérni azt, hogy mindennap szép frizurája legyen, szoknyát vegyen fel és fülbevalót hordjon. Bohdán akaratos gyerek. Mindig, mindenben ő kellett, hogy legyen az első, rengeteg figyelmet igényelt, amit, ha nem kapott meg, akkor megsértődött. Különböző személyiségek és mindegyiküknek megvan a maga rögeszméje. Mi nem tehetünk mást, mint meghallgatjuk, elfogadjuk őket, hiszen most már a mi gyerekeink, nem teszünk köztük különbséget.

– Hogyan reagált a környezetük arra, hogy nevelőszülők lettek?

– Sok támogatást, biztató szót nem kaptunk, inkább ártó és gúnyos megjegyzéseket. A családtagok, a barátok mind elfordultak tőlünk. Nem nézték jó szemmel, eltávolodtunk egymástól. Keresztanyám az egyetlen, aki támogat minket. Azzal, hogy ezt elvállaltuk, nemcsak a munkahelyünktől és a családi házunktól váltunk meg, mindent hátra hagytunk és új életet kezdtünk. Az otthon azonban mindenért kárpótol minket. Itt új családra, barátokra leltünk, olyan emberekre, akik támaszt nyújtanak a mindennapokban és akikkel megoszthatjuk örömünket, bánatunkat. Mindig is nagy családról álmodtunk, és ezt a Jóistentől most meg is kaptuk.